Békesség legyen velünk

Évközi 25. vasárnapra

Bölcs 2,12.17-20 * Jk 3,16-4,3 * Mk 9,30-37

A Bölcsesség könyvének jelen szakasza a gonosznak a hívőhöz való viszonyulását mutatja be. Már az igaz puszta léte szúrja a gonosz szemét, mert arra figyelmezteti, hogy valami nála nincs rendben. A hitetlen próbára teszi az Istenfélő embert, hogy megtudja, valóban van-e támasza, megóvja-e az, akiben hisz, vagyis az Úr. Igen ám, csak hibás a gondolatmenete, mert amikor megbizonyosodhat róla, hogy igen, akkor könnyen lehet, hogy már késő lesz ahhoz, hogy változtasson hozzáállásán és megmentse saját lelkét.

Szent Jakab levelében a bölcsességtől származó dolgokat elválasztja azoktól a dolgoktól, amik az emberi gyengeségből fakadnak. Ennek kapcsán a békesség és a háborúság mibenlétét is taglalja. A felülről származó bölcsességnek gyümölcse a béke is. A háborúság, civakodás pedig az emberi gyarlóság kifejeződése.

Szent Márk evangéliumában egy megszállott fiú meggyógyítása után a tanítványok kérdésére, hogy ők ezt miért nem tudták megtenni, Jézus így felelt: „Ez a fajzat nem megy ki másképpen, mint imádság és böjtölés által.” Ma sem mindenkinek adatik meg az a különleges kegyelem, ami az ördögűzéshez szükséges, és az csak egyházi felhatalmazással lehetséges.

Galileán át vezetett útjuk, eközben Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy bizony őt, az Emberfiát kiszolgáltatják, megölik, de harmadnapra feltámad. Ám azok nem értették, mit akar ezzel mondani. A Messiás szenvedése egyszerűen felfoghatatlan volt nekik. A messiási dicsőség és Vele összefüggésben a szenvedés nem fért meg egy lapon számukra. Nem voltak ezzel egyedül. Hiszen ma sem könnyű ezt megérteni, emberi ésszel felérni.

A Szentlélek – ahogy később megkapták – azonban megnyitotta lelki szemüket, s akkor már mertek tanúskodni Krisztus szenvedéséről. A jelen helyzetben azonban ettől még távol álltak. Sőt ekkor őket még valami más izgatta. Arról vitáztak ugyanis, hogy ki a nagyobb közülük. Jézus ebbe a vitába nem folyt bele, talán magára is maradt a bekövetkező szenvedése és megváltása feletti gondolatokkal, miután nem értették meg őt meghívott társai. Utólag, ha nem is torkolta le őket, de rákérdezett, hogy út közben miről is vitatkoztak. Erre ők – gondolom, szégyenükben, vagy mert sejthették, hogy Jézus tudja azt jól – csak hallgattak. Ekkor sem szégyenítette meg őket, de megmutatta, milyen a helyes irány. Milyen legyen az, aki első akar lenni. Legyen a legutolsó! Utolsókból lesznek az elsők! Ne mások elé tegye magát, hanem inkább legyen mindenki szolgája. Az igazságosság azt kívánja, hogy adjuk meg a tiszteletet minden embernek. A másokon való uralkodás vágya az ember megromlott természete szerinti dolog, amely a béke ellensége. Az, ami a mások kisemmizéséhez, eltiprásához vezet, nem kedves Istennek, nem Tőle való. Isten sokkal szebb és jobb jövőt szán nekünk, ahol testvér a testvért magánál nem kisebbnek, de inkább előbbre valónak tartja, de ennek alapja, hogy észre vegye, hogy bizony maga is gyarló ember. Amikor az ember igyekszik a másikat nem kihasználni, hanem annak épülésén munkálkodni, ami a szolgálat által válik kézzelfogható valósággá. Mindannyian azzal a lelki kinccsel, amelyet a közösség szolgálatára kaptunk, legyünk egymás épülésére.

Tudjuk, hogy már ember mivoltunk az élőlények között és megkülönböztetett „szerep”, de ez a többi élőlény iránt egyben felelősséggel is jár. Keresztény voltunk Isten végtelen irgalmának jele, s nem arra való, hogy despotává tegyen minket más felekezetűek, avagy más gondolkodásúak irányában.

Magyarán, ne legyünk beképzeltek, hiszen ez nem a magunk érdeme. Hanem inkább a misszióra hív, hogy másokkal is megosszuk az Örömhírt. Ennek mintájára (a Krisztus követésében) az apostolság, bár kiválasztott szerep, de pont hogy a szolgálat egyik formája: Jézus Krisztus Evangéliumnak a továbbadására. A gyermek, akit Jézus tanítványai közé állít: felkiáltójel! Gyermeki bizalommal és alázattal, nem pedig a farizeusi önteltséggel és gőggel tudjuk ezt csak hitelesen képviselni.

Dezse Péter OP (Debrecen)