Csatlakozzunk a szentekhez…

Mindenszentek ünnepe, november 1.

Jel 7,2-4.9-14 * 1Jn 3,1-3 * Mt 5,1-12a

Úgy gondolom, hogy minden otthonban van pár családi fénykép, vagy közös kép a barátokkal. Ott együtt vannak: apa, anya, nagyszülők, gyerekek, ha kell, a kutya is…

A mai ünnep egy ilyen nagy, családi fénykép, ahol együtt vannak az emberek, akik már eljutottak az Isten Országába: vértanúk, szerzetesek, házastársak vagy normális, világi emberek. Olyanok, akiket az egyház kanonizált és most példaképek előttünk, de olyanok is, akiknek szentségét csak Isten ismeri. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon szép fénykép.

Nem régen egy kis közösségben megkérdeztem embereket, hogy: „Kit nevezünk szentnek?” Sokféle választ kaptam: a szentek jószívű emberek, szeretik embertársaikat, gondoskodnak a szegényekről; aki szent, az sokat imádkozik, néha csodát tesz és így tovább…

De volt másik kérdésem is: „Te szeretnél szent lenni?” Hát, érdekes, a legtöbb esetben azt válaszolták, igen, szeretnének szentek lenni, de a hétköznapi életben inkább mégsem… Miért van ez így? Miért nem akarunk szentek lenni? Mitől félünk?

Úgy gondolom, hogy a valódi szentségtől visszatart bennünket a szentekről alkotott rossz, hamis kép. Félünk szentté válni, mert azt hisszük, hogy egy szentnek muszáj mindent megtennie: szeretnie kell, mindig megbocsátania, gyakran imádkoznia – mindez túl nehéz dolog és inkább nem nekünk való…

Félünk szentté válni, mert azt hisszük, hogy akkor nem is lehetünk normálisak. Nem szórakozhatunk, nem pihenhetünk, nem táncolhatunk, és nem tehetünk számtalan más dolgot sem…

Valóban így van ez? Nem. A szent nemcsak az ideális ember, hanem a normális ember is, aki eszik, néha finom bor iszik… – de ebben is Istent szereti. A szentek nem azok, akik annak születtek és utána zavartalanul a tökéletesség útján haladtak. A szentek azok, akik elhitték, hogy ők Isten gyermekei. Nem riadtak vissza a saját hibáiktól, fogyatékosságaiktól, de elhitték, hogy Isten így is szereti őket…

A mai evangéliumi részletben Jézus néhány emberi állapot értékét (nem kudarcát) akarja hangsúlyozni: a lélekben szegénységét, a szomorkodásét, a szelídségét, az irgalmasságét, a szív tisztaságáét, az igazság szomjazásáét…

Mondhatnánk, hogy pontosan ebben a részben hív Jézus bennünket a szent, vagyis a boldog életre. Lehet, hogy még nem hiszem ezt, mert az életem egy nagy kudarc: szegény vagyok, szomorú vagyok… Lehet, hogy nem élvezet hallgatnunk, amit Jézus mond, mivel nehéz elfogadnunk. Mert számunkra a földi boldogságnak más színe van… Mert a boldogság: életszínvonal, kényelem, sok pénz, egészség, siker…

De Jézus valami mást ajánl. Boldogok, szerencsések vagyunk, mivel Istenhez tartozunk. Jézus a hegyen ránk néz és lát bennünket. Látja szívünket, látja az ügyeket, amelyeket hozzá viszünk. Jézus ránk néz, és arról beszél, amit mi, emberek, most és itt a szívünkben hordunk: szomorúságról, lelki szegénységről, barátságra- vagy szeretetre szomjazó vágyról.

Az emberek néha azt gondolják, hogy a boldogságok a keresztény élet programja. De ha ezt a szót programként kezeljük, az azt jelenti, hogy szomorúan kell járkálnunk, éheznünk kell, föltétlenül sírnunk kell és üldöztetésre kell törekednünk…

Erről van szó a keresztény életben? Nem. Jézus nem azt mondja, hogy milyeneknek kell lennünk, hanem arról beszél, hogy kik vagyunk, és milyenek leszünk, ha ezt a nyomorúságunkat, bánatunkat néha átadjuk Neki, hogy Ő alakítsa át mindezt.

Ezért lehetsz boldog, nem pedig azért, mert szép, sőt tökéletes vagy és megvan mindened, hanem azért, mert tiéd az isteni ígéret. És így amilyenek vagyunk: szomorúak, mások által megvetettek, lehet, hogy szeretetre éhesek — boldogok lehetünk. Az elhívás a boldogságra, az Istennel való barátságra belém van írva, a szívem mélyén. A mai ünnep arra szolgál, hogy megálljunk egy pillanatra, és eljussunk arra a helyre, ahol meg van írva a mi elhívatásunk és boldogságunk. Eljussunk a mélyre, oda, ami a legszebb bennünk… Mindenkinek van saját helye a közös fényképen, tehát mi is: „csatlakozzunk a szentekhez, mert akik hozzájuk kapcsolódnak, szentekké lesznek.”

Kostecki Andrzej OP (Szentendre)