Eredeti nevén Guido di Pietro, az itáliai Mugello völgyében, a Firenze közelében lévő Vicchióban született 1387-ben. Guidót és bátyját, Benedettót apjuk festőnek taníttatta. Ez megbecsült, jól jövedelmező mesterség volt abban az időben. Divatban volt a templomok, kolostorok, közéleti termek falait freskókkal kifestetni, így bőven akadt munka a festők számára.

A testvérek a mesterség kitanulása után rövid ideig Firenzében működtek, majd mindketten beléptek a Szent Domonkos Rend fiesolei kolostorába, amelyet nem sokkal azelőtt az eredeti szigorú szerzetesi fegyelemhez visszatérve alapított Boldog Dominici János. Guido a szerzetesi ruhával együtt az ő nevét is felvette 1420-ban. Dominici a nagy nyugati egyházszakadás idején a törvényes pápa támasza volt és szentéletű szerzeteseket akart nevelni Fiesoléban. Igazi hivatása lehetett a két testvérnek, ha éppen ebbe a kolostorba kívántak belépni. Igazolja ezt életük szentsége.

Fra Angelico pappá szentelése után két alkalommal a kolostor helynökeként, utóbb elöljárójaként működött. A szerzetesi kötelezettségekhez szigorú hűséggel ragaszkodott. A kolostor lelki légköre, a szemlélődés új távlatokat nyitott művészete számára is. Így felkészülve, jó prédikátor testvérként képes lett másoknak átadni szemlélődésének gyümölcsét: ecsetjével beszélte el üdvösségünk isteni történetét. Fiesoléban oltárképeket festett. Firenzében pedig Szent Antonin elöljáró atya kérésére a kerengőt és káptalantermet, a cellákat és a folyosókat díszítette freskókkal.

IV. Jenő pápa Rómába hívta. Itt két kápolnát festett ki a Szent Péter templomban és a vatikáni palotában. V. Miklós pápa rendeletére pedig, aki kifogástalan élete és nagyszerű erényei miatt igen nagyra becsülte őt, annak magánkápolnáját és olvasófülkéjét díszítette (1445-1449). Cortonában, a Szent Domonkos kolostorban (1438) és a civitavecchiai székesegyházban (1447) is dolgozott. A IV. Jenő pápa által felajánlott firenzei érsekséget alázatosan visszautasította, azzal a javaslattal, hogy ezt a méltóságot kapja inkább Szent Antonin.

János testvér – a csodálatos festői tehetséggel megáldott művész – egyszerű és egyenes ember volt, szegény és alázatos, festményeiben pedig angyali, díszes és könnyed. Életszentsége átsugárzik művein. Fra Angelico (e név jelentése: angyali testvér) néven vált ismertté, és festményei révén halála után világhírnévre tett szert. Művészetét a lelki tisztaság, a földöntúli szépség és a misztikus fényhatás jellemzi, mindamellett reális szemlélettel rendelkezik. A festményein ábrázolt alakok szeméből istenszeretet és áhítat tükröződik. Képei témáját a vallásos lélek mélysége diktálta, de a képek kialakulásához már erősen hozzájárult a környezet és a korszellem. A reneszánsz lendülete magával ragadta. Mindig az adott helynek és témának megfelelően tudta alkalmazni festői tehetségét. Lelkiségének meghatározó motívumai két úton jutnak kifejezésre művészetében: nyugalmat sugárzó derű és leírhatatlan báj sugárzik Mária-képeiről, drámai hangulatú feszületábrázolásai az Úr Jézus szenvedése miatt érzett fájdalmáról tanúskodnak.

Legjelentősebb freskói a Szent István vértanú legendájából és a Szent Lőrinc életéből vett jelenetek, a Vatikán Szent Miklós kápolnájában láthatók. Képei megtalálhatók a firenzei, a párizsi és a berlini képtárakban, valamint Fiesole, Firenze, Róma és más olasz városok templomaiban és kolostoraiban.

A firenzei Szent Márk kolostor káptalantermében található legnagyobb freskója: a Kálvária. A kereszt körül látható Szent Péter, Aquinói Szent Tamás, Szent Ferenc és Szent Domonkos alakja. Egy másik kisebb freskón a feszület lábánál ott térdel Szent Domonkos, osztozva a megfeszített Jézus fájdalmában. Egyik kedves freskóját a vendégek celláihoz vezető folyosó bejárata felett láthatjuk: Krisztus szegény vándor alakjában szállást kér. Két domonkos testvér elé lépve szeretettel fogadja a fáradt Üdvözítőt.

Fra Angelico halhatatlansága életszentségében gyökerezik. Nem különc volt, hanem apostol, aki mielőtt munkához látott, először mindig imádkozott, Színes fantáziájú festőművész, aki az ecsetjével prédikált. (Fenyvessy J. OP Fra Angelico című műve nyomán.)

„Van-e művészi alkotás hit nélkül?” ezt a kérdést teszi fel Eugenio Martino OP a „NOVA ET VETERA” című katolikus lapban. A cikk magyar fordítása a Magyar Kurírban jelent meg, innen idézünk részleteket. Mint írja, a nagy reneszánsz festőkre és szobrászokra, Michelangelóra, Berninire, Caravaggióra gondolva, természetesnek látszik, hogy nemmel válaszoljunk. … Az a festő, aki legjobban egyesítette magában a világi és egyházi művész alakját, Fra Angelico volt… Már életében „beato”-nak, boldognak, „angyali”-nak nevezték.

Rendtársai örömére a kolostor celláinak falait is kifestette, a firenzei nép pedig csodájára járt a Szent Márk templomot díszítő gyönyörű nagy freskóinak. Különösen a keresztre feszített Jézust, a Szűzanyát és a szenteket ábrázoló képei indítottak áhítatra. Emellett Fra Angelico minden művében megjelent az új kor, a reneszánsz világossága, amely a kis részletekben nyilvánult meg. Tarka, virágos mezőn állnak a szentek, szökőkút csobog a vár udvarán, az egyik ajtónyílásból kíváncsi szolgáló nézi a jelenetet. Szent Miklós történetét három egymás után következő kép mutatja be. Látjuk születését, gyermekkorát, majd püspökként búzával látja el az éhező várost. Végül a híres jelenetet, amint a három szegény leánynak álmukban hozományt, három aranyalmát dob be az ablakukon. Fra Angelico olyan természetes egyszerűséggel festette meg a jeleneteket, hogy szinte életre kelnek az alakok.

A második nagy kérdés, amely a művészettörténészek között sok vitára adott alkalmat, Guido di Pietro, a világi festő és a domonkos szerzetes-festő kapcsolata. Még ma is vannak kritikusok, akik nem hajlandók túljutni Fra Angelico festészetének formális, ikonográfiai elemzésén. Értékelik a vonalvezetést, a rajz biztonságát, a távlatok, a térképzés, a fény, a színek hatását, az alakok mozdulatait, a történelmi hátteret. Így azonban Fra Angelico festészetét „kívülről” nézik, nem hatolnak be az életmű belső lelki jelentésébe, amely a hitből táplálkozik. Más műtörténészek, mivel nem tudják kizárni Fra Angelico üdvtörténettel, szentekkel foglalkozó, mély hitet sugalló freskóit a kezdeti firenzei humanizmusra jellemző újító irányzatból, amelyet előítélettel „laikusnak”, világinak fogadnak el, odáig mennek, hogy egy bizonyos előrehozott „ellenreformációról”, egyházi művészetről, katolikus humanizmusról beszélnek. Nyilvánvaló, hogy nem látják világosan Fra Angelico morális-művészi személyiségének felbonthatatlan egységét. A festő hivatásából bontakozott ki a domonkos szerzetesi hivatás, amely a prédikátor és a teológus karizmáját az Egyházban elsősorban nem a szószékről vagy a tanári katedráról fejtette ki, hanem a szépségben meglátott isteni szemléléséből.

A 16. századi festő és műtörténész, Giorgio Vasari megértette, hogy a Domonkos Rendbe való belépés Angelico életének döntő elhatározása volt. Vasari feltételezte, hogy a festő a kolostor csendjében találta meg kettős hivatásának összeegyeztetését. Szerény, világi hívságok nélküli, mélyen hívő szerzetes volt, akit sem a siker, sem a pénz nem érdekelt. Keresetét, jövedelmét sem tartotta meg magának, mindent a kolostornak adott. Fra Angelico, a kortársak fennmaradt feljegyzései szerint, mielőtt festeni kezdett volna, imádkozva Isten áldását kérte munkájára. Ha Jézus keresztre feszítését kellett ábrázolnia, munka közben könnyezett, annyira átélte Urunk szenvedését. Nem javított soha képein, mert úgy érezte, Isten akaratából fest, amelyen nem lehet változtatni. Valóban, az angyalokat, szenteket, Jézust, a Szűzanyát és a szentek történeteit ábrázoló freskóin soha nem fedezhető fel javítás nyoma. Ezzel magyarázható az a frissesség, amely egyedülállóvá teszi műveit. Fra Angelico elsősorban szerzetesnek tekintette magát. Buzgón részt vett a közösségi imákon, a szertartásokon és nagyhatású prédikátor volt.

A 20. század pápái, XII. Pius, VI. Pál és II. János Pál Fra Angelicót mesterként és példaképként állították a művészek és Isten népe elé. A szentatya 1982. október 3-án kelt levelével „boldog”-nak nyilvánította a már addig is boldognak tartott festőt. Ugyanezt megerősítette 1999. április 24-én a művészeknek írt levelében, hangsúlyozva: Boldog Fra Angelico műveit mintaképnek tekinthetjük: beszédes példái annak, hogy az esztétikai szemlélődés miként magasztosul fel a hitben. (forrás: VR/MK)

1455. február 18-án halt meg Rómában. A Santa Maria sopra Minerva (jelentése: Minerva fölötti Mária) domonkos templomban temették el, amelynek helyén az ókori győztes hadvezér, Pompeius a háború és a bölcsesség istennőjének: Minervának épített templomot a Mars-mezőn. Az ehelyett épült templom 1275-ben a domonkos apácáké lett. Érdekesség, hogy ez Róma egyetlen gótikus temploma. Építését 1453-ban fejezték be. A főoltárnál látható a Domonkos Rend másik híres alakjának, Sziénai Szent Ka-talinnak a sírja. Fra Angelico fehér márvány domborművel borított egyszerű sírja szerényen húzódik meg a főoltártól balra, a templom padozatában.

1982. október 3-án II. János Pál pápa engedélyezte liturgikus tiszteletét az egész Domonkos Rend számára; 1984-ben pedig a művészek védőszentjévé nyilvánította.

Istenünk, Boldog János Angelikusz gondviselésed sugallatára megmutatta nekünk a mennyei békét és édességét. Imájára add meg nekünk, hogy az erények meggyőző példájával mi is ugyanezt sugározzuk testvéreink szívébe.

(forrás: világi domonkosok, Ordo Praedicatorum)