Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, (vagy inkább innen) és még az üveghegyeken is túl (vagy inkább innen) volt egyszer egy domonkos kolostor.S mint az lenni szokott, ehhez a kolostorhoz épült egy gyönyörű templom is, amit a város lakói a mind a mai napig Fehérek templomának neveznek, sokan már tán’ nem is tudják miért éppen így, mert ezeket fekete-fehér ruhás szerzeteseket már jó ideje elzavarta onnan is egy uralkodó. S mint afféle rendes templomhoz, ehhez is épült altemplom, ahová sok elhunytat temettek hajdanában, úgyhogy a váci asztalosmestereknek és azok inasainak mindig akadt munkájuk. No, de a textil-készítők sem panaszkodhattak, hiszen az ő szorgos kezeikre is szükség volt azidőtájt, ha valaki meg akarta adni a végtisztességet szeretteinek.

Telt-múlt az idő, eltelt egy-két évszázad s az elhunytakhoz vezető lejárat is feledésbe merült, mikor egyszer csak valaki rálelt és napvilágra került. Lett is belőle világszenzáció, mert volt volt köztük olyan mumifikálódott is, amilyet ritkán látni ezen az égtájon, hiszen nem a fáraók földjén voltak eltemetve.

Egyszer egy szép, igazi tavaszi, már-már koranyárt idéző napsütésben, Nagyböjt egyik péntekjén a mai fehér barátok országszerte felkerekedtek, hogy együtt megtekintsék azt a kiállítást és imádkozzanak abban a templomban, és ami rendtörténeti örökségük egy impozáns szelete és dicső eleik emlékét őrzi. Színes koporsókat szemlélése közben el-elgondolkodhattak talán azon is, hogy a barokk emberének mennyire színes volt a halál-szimbolikája. Olyan kor lehetett, amikor talán kevésbé volt élet-idegen a halál gondolata, mint manapság, hogy a perifériákra száműzzék. S talán azt is megtanulhatjuk tőlük, hogy ezt szem előtt tartva jobban tudatosítsuk, hogy ez a földi létünk már csírájában hordozza az örök életet, ami, ha nem is kívánt – és ez érthető, hiszen nem is Isten alkotta –, de szükséges kapu, és úgy hívunk, hogy halál. Tartsuk azt szem előtt, hogy majd, ha eljön a megszabott, de többnyire nem ismert búcsú pillanata, ne tolvajként lepjen meg minket.

Hálás köszönet mindazoknak a jó lelkeknek, akik a domonkosokhoz kötődő emlék megőrzésén fáradoztak, fáradoznak és azoknak is, akik idejüket a fehér testvérektől e verőfényes időben sem sajnálták és e szép élményekben való gazdagodásunkat segítették Vác városában. Reméljük, hogy a feltárt kriptában nyugvók elmondhatták, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Adja az Úr, hogy még boldogabban folyathassák – és az Úr irgalmában bízva egykor mi is – az Ő Országában!

Itt a vége, fuss el véle. Ha nem hiszed, járj utána.

(Dezse Péter O.P.)