Alább közöljük Máté atya Vallomás életemről című írását, amely a Tanítványban, a domonkosok folyóiratában jelent meg 2008-ban.

Hihetetlen, hogy az embernek, pedig még csak most volt gyermek, gyorsan megszületik az a perspektívája, amelyből úgy tud beszélni a múltról, mint az öregek… Ez a benyomásom, a tizenhét éves szerzetesi életem, (és persze az azt megelőző időszakot) szemlélve.

Hódmezővásárhelyről származom, parasztgyerek vagyok, minden felmenőm gazdálkodott. Sokszor elgondolkozom azon, mit csinálnék, ha nem lettem volna szerzetes. Lehet, hogy én is gazdálkodnék, nagyon erős a kötődésem. De az is lehet, hogy tanítanék, vagy politikus lennék… Egyébként agrárkémikus végzettségem van, 1991-ben diplomáztam.
Annak a generációnak vagyok a fia, amely úgy nőtt fel, hogy volt is meg nem is a vallással kapcsolata. Volt, hiszen a gyökerek vallásosak voltak, nem volt, mert a hétköznapok viszont nem voltak azok. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy elegendő alapot kaptam emberség és tisztesség tárgyában ahhoz, hogy amikor felvetődött a személyes kérdés, van-e Isten, én igennel válaszoljak, és onnan kezdve rá is tudjak lépni az ő útjára.

A hivatásom története nagyon egyszerű. 1989-ben épp a karácsonyt ünnepeltük a „kiscsoport”-ban, együtt a jezsuita novíciusokkal, amikor megfogalmazódott bennem, hogy köztük a helyem. Ez a gondolat átjárta az egész ünnepet, s néhány nap múlva határozottan tudtam, hogy szerzetes leszek. Érdekes, hogy ez az „ötlet” teljesen új volt számomra (korábban sose foglalkoztam vele, mégsem volt megdöbbentő vagy meglepő.
Viszont elég nehéz volt megtalálni, melyik szerzetbe lépjek. A választék óriási, s én naivul azt hittem, hogy majd az Úr megsúgja, hová kell mennem. Nem súgott semmit, hacsak nem azt, hogy nekem kell megtalálnom, melyik az, amelyikbe „beleillek”, illetve az, amelyikben otthon érzem magam. Nézelődtem, ismerkedtem, s végül nem kellett messzire mennem, mert a domonkos nővérek, akik Hódmezővásárhelyen éltek, megmutatták lelkiségüket, amely végül az enyém lett. Ennek csúcsa volt egy esemény 1990 szeptemberében, amikor beöltözés volt a domonkos testvéreknél Budapesten, nemzetközi domonkos érdeklődéstől kísérve. Előtte soha nem láttam annyi szerzetest együtt. De ami teljesen magával ragadott, az az, ahogyan a testvérek és a nővérek néztek az emberre. Az emberi mivolt csodálata van benne, amelynek középpontjában Krisztus emberi lénye áll, a Megtestesülés titka, a domonkos lelkiség egyik kedvenc témája. Innen kezdve világos volt, hogy domonkos akarok lenni, s az is lettem, miután mérnöki diplomám megszereztem.

1991-ben kezdtem el a noviciátust Grazban, majd hat évet töltöttem Franciaországban, képzés céljából. Gyönyörű időszak volt, kinyitotta a szememet, kitágította a látókörömet, s megtanított arra a szemlélődésre, ahol az ember a világon minden dolgot Isten fényében néz. A teológia tanulása, a liturgia ünneplése és a számtalan személyes találkozás összefoglalódik a belső elmélkedésben, imában – így lehet ezt tanulni.
A képzési időszak végén, 1998-ban, pappá szentelt Ladocsi Gáspár akkori tábori püspök a budapesti Hilton Szállóban. No, nem a szálloda épületében, hanem annak Dominikánus udvarában, amely az első budai domonkos templom és kolostor romjait jelenti. Gyönyörű szertartás volt, csodálatos volt tudni, mennyi ember vesz körül (régi és új ismerősök, magyarok és franciák, szerzetesek és laikusok) ezen a jelképekben gazdag helyen.
Első (és mindeddig utolsó) közösségem és szolgálati helyem Sopron lett. Puciłowski József atya rögtön ki is nevezett a studens testvérek magiszterének és a világi domonkosok promotorának, majd 1999-ben házfőnöknek is. Rengeteget gazdagodtam és tanultam: nem csak lelkipásztorkodni, hanem testvériséget építeni, betegséggel haldoklással és gyásszal szembenézni (házfőnökségem kilenc éve alatt nyolc testvért temettünk el Sopronban), építkezni, könyvelni, levelezni, tárgyalni, médiában beszélni, és úgy prédikálni, hogy az sose legyen víz, ha az életem bor.

Életem egyik legmeghatározóbb élménye is ehhez az időszakhoz fűződik. Súlyos betegséggel, egy rosszindulatú daganattal kezeltek a tavalyi esztendőben. Kicsúszott a lábam alól a talaj, de kell ez az embernek, hogy éretté legyen. Más lett a világ ettől, más a lelkem, mások a kötődéseim. Óriási hasznot húztam a nyomorúságból. Közben csodálatos emberekkel találkoztam, megtapasztaltam, mit jelent, hogy imádkoznak az emberért, s régebbi kapcsolataim közül több szorosabbá vált (például a családommal, a szüleimmel való kapcsolatom), remek olvasmányok bukkantak fel: minden ott van kéznél, csak nyúlni kell érte.
Szeptember közepén járt volna le harmadik házfőnöki mandátumom, s mielőtt elkezdtem volna gondolkodni, mi is lesz velem a továbbiakban, a (2008) szeptember elején Sopronban összeülő, négyévenként esedékes káptalan megválasztott általános vikáriusnak, vagyis a tartomány vezetésére.

S hogy mik a terveim? A tervezés nem az elöljáró dolga minálunk, hanem a közösségé, a káptalané. A káptalan tervez, irányt szab, az új vezetés pedig megpróbálja megvalósítani. A mi berendezkedésünk az amerikai kormányzáshoz hasonlít (azt mondják, hogy ők mitőlünk vették át ezt a rendszert), ahol az elnök vezeti az államot, de egyben a végrehajtó hatalomnak is a feje, a törvényeket viszont nem ő hozza. A káptalan hangsúlyt fektetett a Rend intellektuális küldetésére, a testvérek továbbképzésére, a közösségek építésére, és kifejezte azt a vágyat, hogy itthon legyen a testvérek képzése, tudomásul véve azonban azt is, hogy ennek vannak feltételei, amelyek megvalósulása erőfeszítést kíván. A létszámunk kicsi, de mint tudjuk, nem minden múlik a számokon, s azt is reméljük, hogy a rend-apostoli életünk minőségének javítása a létszámunkat is növelni fogja, vonzóvá tesz bennünket. A hivatásokat nem mi ébresztjük, nem toborzunk, nem csinálunk propagandát, az azonban felelősségünk, mennyire valódi, mennyire hiteles az a mód, ahogyan Szent Domonkos eredeti elképzelését megvalósítjuk, illetve hogyan vigyázunk azokra, akik hozzánk jönnek. Ezért kell a hivatásgondozásnak nagy szerepet kapnia a jövőben, programokkal, keretekkel, személyes kapcsolattartással. Nekünk tehát „csak” az a dolgunk, hogy megvalósítsuk ezt az életformát, mert az a meggyőződésem, hogy nem véletlenül lettünk domonkossá a mai Magyarországon, ez benne van Isten tervében, de az már nem ránk tartozik, hogy ennek a tervnek a teljes perspektíváját ismerjük.