Máté atya — egykori elöljárónk?! Nemcsak szokatlan, eddig ismeretlen, új volta miatt kelt bennünk önkéntelen  tiltakozást az ismerőseink, barátaink, szeretteink nevéhez fűződő „egykori” vagy éppen „néhai” jelző.

Az ember lelke szellemi természetű, tehát halhatatlan, ezért önkéntelenül is tiltakozik az elmúlás, a halál gondolata  ellen. A teljes, testből és lélekből álló ember viszont elkerülhetetlenül alá van vetve a szétválás törvényének, amely az általunk  ismert, jelenlegi testi-lelki élet végét jelenti. Ez pedig a jelen világrendben, az eredeti bűn óta fájdalmas, rossz dolog, büntetés jellege van.

Ezért próbál ez elmúlás ellen küzdeni az ember, minden korban, minden kultúrában: „emlékét megőrizzük”, összegyűjtjük az elhunyt egykori barátait, emlékműveket állítunk neki, földeket, intézményeket nevezünk el róla… De érezzük, látjuk, hogy mindaz, amit az emberi ész ki tud gondolni, nem jelent igazi megoldást.

A tényleges kivezető utat a sötétből, a kilátástalanság kétségbeejtő feneketlen örvényéből a keresztény hit jelenti, amely nem csak az emberi filozófiai következtetés erejével, hanem Isten fényéből kapott biztonsággal állítja azt a tényt, hogy Isten végtelenül szeret minket. Minden embert meghívott az örök üdvösségre, és a halál nem megsemmisülést jelent, hanem az élet megváltozását. Tőlünk függ, életünktől, hogy ez valóban a jó, a boldogság állapotát jelenti-e.

A mulandósággal, a halállal szembenézve, akkor is, ha a hit erejével Istenbe kapaszkodunk, fölmerül bennünk a kérdés: de miért ő, miért pont most? Miért ilyen fiatal korban? — Ha tényleg hiszünk Istenben, el tudjuk fogadni, hogy ezekre a kérdésekre nem ismerjük a választ. Ő nagyobb nálunk! Tudása végtelen, mindenre kiterjed. Mi a dolgok felszínéből látunk egy darabkát — Ő látja azt is, hogy milyen jó következményei lesznek annak, amiből most csak a fájdalmat, a nehézséget érezzük. És ezt nem rideg közömbösséggel állapítja meg, hanem hozzánk hajló és végtelen szeretettel. Ebben kell hinnünk, és ebbe tudunk belekapaszkodni biztos reménnyel, bizalommal.

Az emlékek ápolásának, a feledés lassítására törekvésnek nem csak a pusztán ebben a világban élő, az elmúlás ellen küzdeni akaró ember számára van értelme. A hit fényében is jó így erősíteni a kapcsolatot, amely köztünk és az elhunytak között igenis fennáll, a krisztusi szeretetben. Imádsággal, áldozat felajánlásával segíteni tudunk az eltávozottakon, ha még nincsenek a végérvényes, teljes célba érkezettség állapotában. Hálát tudunk adni Istennek a jóért, amit ők földi életükben tettek köztünk, értünk, a mi javunkra.

Jó számba venni az emlékeket, és nyilvánvaló, nem is kifogásolható, hogy elsősorban az akad fenn az emlékezés hálójában, ami jó. Rossz? Van-e olyan egyáltalán? Természetesen nincs olyan ember, aki tökéletes lenne, minden hiba nélkül, de apróságokat nem kell felfújnunk és visszarángatnunk a múlt homályából.

Máté atyát felnőtt fiatalemberként ismertem meg. Egyetemet végzett agrármérnök volt, amikor a Rendbe lépett. Nem tőle tudtam meg, mások mondták el beszélgetés közben, hogy hivatása nem emberileg természetesnek tűnő, sima úton bontakozott ki. Protestáns családban született, nevelkedett, és apjának legkomolyabb ellenzésével szembeszállva döntött úgy, hogy az örömhír terjesztésének hivatását választja a domonkos rendben.

Beöltözésük napján találkoztam vele először — hetedmagával kezdte meg a noviciátust, akik közül egyedül ő maradt meg végérvényesen a Rendben. Nem voltam jelen beöltözésükön, régóta rögzített szolgálat kötött meg: vasárnap délutánonként, a Margitszigeten kellett szentmisét mondanom. Hazatérve siettem külön-külön megölelni mindegyiküket. „Hogy hívnak?” — kérdeztem. „Máté testvérnek” — felelte ő. Nagy örömmel köszöntöttem őt is, mint akit Isten hozott közénk.

Utólag, hosszú évtizedek távlatából látom, hogy mennyire nem fogadtuk őket igazán úgy, mint Isten ajándékát, mennyivel több imádságra, őszinte jóra törekvésre lett volna szükségünk, hogy a jó, amit Isten megkezdett bennük, teljesen gyümölcsöt hozóra forduljon bennük!

Emlékszem, meglátogattuk egyszer Zsigmond atyával novíciusainkat Grazban. Zsigmond atya apró ajándékot vitt nekik, beszélgettünk velük. Máté testvér örömmel mondta, hogy ő most éppen neve napján kapta az ajándékot — tényleg szeptember 21-e volt…

Pappá szentelése körül beszélgettünk egyszer Máté atyával, valamilyen morális vagy liturgikus kérdésről. Örömmel állapíthattuk meg mind a ketten, hogy hasonló a felfogásunk a jogok kiterjedése, a felmentő vagy súlyosbító tényezők érvényesülése tekintetében.

Mint elöljárótól kértem tőle egyszer tanácsot személyes ügyben. Püspökszentlászlón tartott rendi találkozónk előtt úgy éreztem, hogy nem rendjén való a körülöttem kialakult helyzet, amennyiben úgy adódott, hogy a testvérek közül egyesekkel tegeződtem, másokkal pedig udvariasan magázódtunk. Kész képtelenség, de így volt. Visszaemlékeztem arra, hogy a múlt században, az erőszakos feloszlatás előtt, kötelező volt a Rendben a magázódás. Ernő atya egyszer, amikor már ő volt (titokban) a provinciális, mondta, hogy korunkban ennek a régi szokásnak már nincs értelme, ezért véget vet neki. Felszólított, hogy tegeződjünk. Ez eleinte nagyon furcsa volt, de mély elismerésre indított, hogy ő idős korában hajlandó volt változni, és a lényeghez nem tartozó dolgokat megváltoztatni. Ezért kértem akkor először Máté atya tanácsát, és az ő helyeslő egyetértésével fordultam a testvérek jelenlévő egész közösségéhez, a múltért bocsánatot kérve és a tegeződést megerősítő békecsókkal.

Debrecenbe helyezésem előtt Máté atya, fő elöljáróként, óvatosan, szinte azt mondanám, félve kérdezett meg, el tudnám-e fogadni, hogy Szentendréről Debrecenbe helyezzen. Magam valahogy mindig valami idegenséget éreztem magam és e város között, de természetesen egyszerűen igent mondtam kérdésére. Máté atya nem kívánta, hogy azonnal költözzem, időt adott, hogy számoljam fel budapesti kötelezettségeimet (kisegítés a margitszigeti Szent Mihály kápolnában), egyes kötelékeket pedig éppen az ő tanácsára nem szüntettem meg (Szent Lukács Egyesület, belgyógyászati klinikai kezelés). Így kerültem Debrecenbe, és hála Istennek, jó helyem van itt!

Egy dolog van talán, amit negatív előjellel említhetek meg Máté atyáról: a dohányzása. Mindig, unos-untalan figyelmeztettem, intettem: mindent tesz az egészségednek, csak jót nem; hagyd abba a cigarettázást! Mindhiába, mosolyogva vette tudomásul és hagyta figyelmen kívül az öregnek megbocsátható zsörtölődést. Ítéletet mondani róla persze nem a mi dolgunk. Nekünk a jó Isten irgalmát kell kérnünk.

Igen, Isten irgalmát kell kérnünk a magunk és az elhunytak számára.

És hálát kell adnunk mindazért a jóért, amit Máté atyán, a buzgó szerzetes testvéren, a gondosan helytálló elöljárón, az isteni Igének a mai világhoz szóló hirdetőjén keresztül adott nekünk.

P. Pál O.P.

(Az írás a debreceni Szent László Domonkos Plébánia Hírlevelében jelent meg 2018. november 11-én.)