Hozzászólás a rendellenes helyzetben lévő párok és az azonos nemű párok
megáldásáról rendelkező nyilatkozathoz
fr. Tokodi László O.P.
A legjobb, ha egy Jézusról szóló szentírási verssel kezdem. „Isten elsősorban nektek támasztotta fel, és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából” (Csel 3,26). – mondja Péter apostol a béna meggyógyítása után a templomban. Olyan szépen és (amennyire lehet) pontosan fordította le görögből dr. Simon Tamás László O.S.B az Újszövetség-fordításában. Az áldás és a megtérés szép összefonódását látjuk itt. A „megáld” (eulogeo) szó görögül kéttagú szóösszetétel, amely a „jól”, „helyesen”(eu) és a „beszél”, „mond”(logeo) szavakból áll. Jól pedig az beszél, aki az igazságot mondja ki, mert a kettő elválaszthatatlan egymástól. Írásommal én is ehhez tartom magam.
„(…) az Egyház emlékeztet arra, hogy Isten maga nem hagyja abba minden egyes gyermekének megáldását, aki e világban zarándokol, mert számára »fontosabbak vagyunk, mint az összes bűn, amit elkövethetünk«. De nem áldja és nem is áldhatja meg a bűnt: megáldja a bűnös embert, hogy felismerje, hogy része Isten szeretettervének, és hagyja magát megváltoztatni általa. Ő ugyanis »úgy fogad el bennünket, amilyenek vagyunk, de sosem hagy olyannak, amilyenek vagyunk«.” [1] Pontosan erre van szüksége ma az embereknek: áldásra. Áldásra, azaz jó beszédre! Oly sokan éheznek ugyanis a jó szóra! Sőt, talán nem túlzó, mindannyian erre vágyunk!
Nagy port kavart mostanság a Hittani Dikasztérium Fiducia supplicans – Nyilatkozat az áldások lelkipásztori jelentéséről (továbbiakban Fs, magyarul itt olvasható) szóló írása, főleg az azonos nemű párok megáldására vonatkozó kijelentéseivel, pedig a nyilatkozat a nem egyházi házasságban élő különböző nemű párokra is vonatkozik. Fontos azonban kimondani, hogy ők is vágynak az áldásra. Néha talán nem is tudják pontosan, hogy ez mit is jelent majd a számukra, de a jót, ami az áldással adatik, ők is szeretnék megkapni, hiszen ahogy Arisztotelész is írja: „jó az, amire minden irányul” (Nikomakhoszi Etika I,1).
Az áldás tehát jót mond ki, azaz igazságot mond ki. Az igazság azonban nem csak elismerést, azaz a tények tudomásul vételét jelenti, hogy úgymond, ha valaki áldását adja valamire, csupán legitimizálja azt. Jézus nagyon világosan mondja Pilátus előtt: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” (Jn 18,37). Ezen felül pedig egy másik helyen kijelenti a benne hívő zsidóknak: „Ha megmaradtok az én szavamban, akkor valóban tanítványaim vagytok, és megértitek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz majd benneteket.” (Jn 8,31-32). „Hogy pedig ez minél világosabban megmutatkozzék, az Egyház ősi hagyománya szerint az áldásformák arra irányulnak, hogy elsősorban Istent dicsőítsék adományaiért, kiesdjék jótéteményeit, és a gonosz hatalmát megtörjék a világon”(Fs 10.) Az áldás tehát a gonosz hatalmának megtörését is szolgálja. Az átok ugyanis rossz beszéd, és az Újszövetség világosan tanítja: „Ne hagyd, hogy legyőzzön a rossz, hanem jóval győzd le a rosszat”! (Róm 12,21)
Áldás adásakor tehát a rosszra nem azt elismerve, hanem azt megtámadva kell a jót kimondanunk. Bizony, ez mondandóm lényege, hogy az áldás nem csupán szívet melengető szavak kimondása, hanem néha könnyeket fakasztó és megtérést elősegítő szomorúságot kiváltó szavaké is. Ekkor a szomorúság nem rossz, hiszen „az Isten akarata szerinti szomorúság az üdvösségre vezető töredelmet munkálja, s ezt senki nem bánja meg; a világ szerinti szomorúság viszont halálra vezet” (2Kor 7,10). Az áldást kérő pár tehát nem is biztos, hogy tisztában van vele milyen „veszélyes” dolgot kíván tőlem, hiszen az még azt is eredményezheti, hogy bár együtt jöttek áldásért, utána valamilyen módon külön folytatják életüket (ahogy a Familiaris Consortio 84. pontjában olvassuk: „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”, és így szentgyónás után szentáldozáshoz is járulhassanak.). És ahogy az elején idéztem: „Isten (…) megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából” (Csel 3,26). Ennél szebb áldást, amely az üdvösségre segít, nem is lehet elképzelni!
„Így, amikor az emberek áldást kérnek, nem szabad a kimerítő erkölcsi elemzést a megadás előfeltételének tekinteni. Az áldást kérőktől ugyanis nem kellene megkövetelni, hogy előzetesen erkölcsi tökéletességgel rendelkezzenek”(Fs 25.) A bűnös embert fogom tehát megáldani azért, hogy megtérjen, és elhagyva a rossz utat jó irányba forduljon. Nem arról van tehát szó, hogy először megkövetelem a megtérést, hanem az áldásom vezeti el őt arra. „Ily módon az áldások inkább értékelendő lelkipásztori erőforrássá válnak, mint kockázattá vagy problémává” (Fs 23.). Óriási lehetőségek rejlenek benne, hiszen a világot változtathatjuk meg vele!
Mi válthatja ki egyesek félelmét? Valószínűleg az, hogy egyes papok csak könyvből tudnak áldást adni! Viccesen, de ironikusan is mondom ezt! Egy teológiát végzett pap ne tudna „spontán módon” (Fs 35.) áldó, Isten szerinti jó dolgokat kívánó imát mondani? Sajnos lehet, hogy tényleg nem mindenki képes rá, de ez ne tartsa vissza azokat, akik megfelelő gyakorlati megkülönböztetéssel (vö. Fs 37.) meg tudják tenni! Ne féljünk tehát áldást adni a rendellenes helyzetben lévő és az azonos nemű párok számára! Ne féljünk imádkozni az emberekért, hiszen „ez egy olyan áldás, amely – bár egyetlen liturgikus rítusban sem szerepel – egyesíti a közbenjáró imát Isten segítségül hívásával azok számára, akik alázatosan fordulnak hozzá” (Fs 33). Egyszerűen mondjuk ki, hogy nem minden áldás jelent esketést! Nem minden áldás hagy jóvá! Sőt, az áldás néha „az üdvösségre vezető töredelmet munkálja”! Éppen ezért ne akadályozzon meg senki abban, hogy kimondjam a jót, hogy imádkozzam az emberekért! Szent Péter apostollal kiáltom: „Ne fizessetek rosszal rosszért vagy gyalázkodással gyalázkodásért! Ellenkezőleg, mondjatok áldást, hiszen erre kaptatok meghívást azért, hogy az áldás legyen örökségetek” (Pét 3,9). Ne féljünk áldást adni!
[1] A Hittani Kongregációnak a homoszexuális kapcsolatok egyházi megáldhatóságával kapcsolatban felmerült kételyre adott válaszát és a hozzáfűzött indoklás (Responsum ad dubium)