1925. július 4. – 2025. július 4.

Szubjektív benyomások egy domonkos szerzetestől

Előrebocsátom: rendhagyó szöveg következik. Saját gondolatok, amelyeket a huszonnégy évesen elhunyt Frassati Péter György (1901. április 6. – 1925. július 4.), világi domonkos élete indított el bennem.

Hogy miért fordítottam le magyarra a nevét? Hogy a menő Pier és Giorgio nevek ne tereljék el a figyelmet az egyszerűségéről. Talán így nem ugrik be rögtön Pierre Richard francia színművész vagy Giorgio Armani olasz divattervező neve. A Peti és Gyuri túl hétköznapi, szinte már tanyasi egyszerűséget idéz fel, és pont ezt akarom. Egyáltalán keresztelik még a gyermekeket Györgynek, vagy inkább választják a Giorgio-t Magyarországon? Szerintem az utóbbi lenne a népszerűbb. Hát, szokj hozzá: Frassati Péter György. (Egyébként a többi szent nevét is magyarítottuk, csak nem tűnik fel.)

Az első részlet, amit ki szeretnék emelni Péter György életéből, hogy húga otthonuk légkörét „leírhatatlan rémálom”-ként jellemezte. Az apja ugyanis a vacsorák alatt rendszeresen kiabált a feleségével és megalázta őt, aki sírva rohant el az asztaltól és hagyta ott mindnyájukat. Anyja pedig kemény nevelési elvekkel, szigorúan, túlzó elvárásokkal nevelte gyermekeit, így életterük, szintén húga szavaival élve, a „tilalmak tengere” is volt számukra. Hosszan lehetne sorolni, hogy mennyi gyermekkori sérülést és lelki traumát élt át Péter György (húgával együtt), ennek ellenére mégis szentté vált. Nem, a sérülések és traumák nem elkerülhetetlenül szükségesek a szentté váláshoz, de nem is feltétlenül képesek megakadályozni azt. Egy kiegyensúlyozott és szeretetteljes családi légkör, nem is lehet kétséges, hogy Isten akarata, de sajnos nem mindenkinek adatik meg. Péter György azonban soha nem vádolta a szüleit, hogy tönkretették őt és a tőlük elszenvedett sérelmek miatt nem élhetett „normális” életet. Nyalogathatta volna a sebeit, generációk bűneinek áldozataként tüntethette volna fel magát, de nem tette. Tudta, hogy Istennek semmi sem jelent akadályt, hogy őt eljuttassa a csúcsra, neki csak mászni kell felfelé, akkor is, ha néha erőt próbáló. Egy biztos, Péter György sokat imádkozott (ha lehetősége volt az Oltáriszentség előtt), és amikor csak tehette (pedig szülei még ezt is akadályozták), szentáldozáshoz járult. Isten lett az, akinek gyermekeként élhetett, Ő lett sebei gyógyulásának forrása.

Rendkívül tetszik Péter Györgyben, hogy szenvedélyesen szeretett élni, szenvedélyesen élte az életét. Ha megnézzük a róla készült képeket, szinte szétrobbannak, olyan dinamikusak és erőtől sugárzóak. Az egyiken egy boroshordós szekeret húz a barátaival, akik közt Péter György a legszilajabb „csődör”. Hangos kép: amelyből kiáltások, kurjantások, hahotázások hallatszanak. Egy másikon újságpapírból hajtogatott csákóval a fején ül egy asztalnál, miközben egyik kezével egy borosüveget tart a kamera felé, a másikban pedig borral teli poharat markol, és huncut mosoly ül az arcán. Ezen is a barátai veszik körbe, akik szintén isznak, mulatnak, táncolnak. Látszik, hogy jó a hangulat! „Falánk és borissza ember” (Mt 11, 18). Péter Györgyről ismeretes, hogy rengeteget beszélt, ráadásul harsányan, mondhatni zavaróan. Szeretett énekelni is, és azt is lármásan tette, ráadásul hamisan és fülsértően, mivel nem volt hallása. Radikális vitatkozó volt, ha vallásról és politikáról kezdtek el beszélgetni vele. Heves természete és megalkuvás nélküli szíve miatt a Domonkos Világi Rendben Savonarola tiszteletére a Jeromos nevet vette fel. Hogy állíthatott egy máglyán elégetett „eretneket” példaképként maga elé? Leveleiben sokszor írt alá Robespierre-ként, aki a francia forradalom jakobinus terrorjának diktátora volt, és akinek a lefejezésével véget is ért a katolikus egyházban viszolyogva emlegetett esemény. Mondhatnánk, hogy még viccnek is rossz, ilyen emberhez hasonlítani magunkat. Péter György mégis megtette, mivel forradalmár, lázadó, újító és szent volt.

Olyan szent volt ő, aki nem tökéletes. A mai bigott katolikusok nem mernek szembesülni az igazsággal, a ténnyel, hogy Péter György dohányzott. Hol cigarettázott, hol pipázott, hol meg toszkán szivart szívott. Számomra a legszörnyűbb az ő ábrázolásaiban a retusálás, amikor pl. eltüntetik a pipát a hegyekben elégedetten pöfékelő szent szájából. Szégyellik! Pedig engem is a rosszullét fog el a cigifüsttől! Már gyermekkorom óta rosszul leszek, ha be kell lélegeznem, és nem tudok elmenekülni a füst elől. Ráadásul sokszor lenéztem a dohányosokat, amiért nem képesek vigyázni a maguk és mások egészségére, miközben nem is ismertem őket. „Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket” (Mt 7,1) – mondja Jézus. Azt sem tudom, kik ők valójában, és miért dohányoznak. Péter György a dohányzást édesanyjától vette át, és bár füstölt, mégis jobban tudott szeretni, mint sok-sok nem dohányos, mint én. Péter György nem a dohányzás miatt lett szent, de a szentségéből semmit sem vesz el az, hogy dohányzott.

Talán saját tanulmányaim völgyeit próbálom igazoltnak látni Péter György tanulmányainak sikertelenségeivel. Először hét évesen bukott meg a tanulmányi vizsgán. Apja és anyja a korunk szülőinek előfutárai is lehettek volna, mivel gyermeküktől az úgynevezett „iskolai versenyistállóban” olyan eredményeket követeltek, amelyeknek ő nem tudott megfelelni, és ezért rendszeresen megaláztatások érték. Többszöri sikertelen vizsgázás kísérte diákéveit, de 1918-ban úgy bukta el a vizsgáit, hogy emiatt még egy évet az iskolában kellett maradnia. Nem volt buta gyerek, de nem ment minden tantárgy olyan könnyen a számára. Nem volt kitűnő tanuló, nem volt ideális szent. A tantárgyakra való készület mellett, egy különleges „iskolába” is beiratkozott, ahol a mester azt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11, 29). Péter György az erények gyakorlásából vizsgázott folyamatosan, méghozzá állandóan jelesre. Legfőképp talán pont az alázatból, mert az élet nem csak elméleti tudást követel, mivel ott leginkább a tettek számítanak.

Főképp azok a tettek, amelyeknél az adomány rejtve marad, és az Atya, – aki a rejtekben is lát – fizet meg értük (vö. Mt 6,4). Számomra talán a legmegdöbbentőbb Péter György életében az, hogy a saját családja nem is tudta, hogyan élt. Nem ismerték őt otthon. A halála után derült fény arra, hogy rengeteg rászorulón segített, akik a szegénynegyedekben laktak. Amikor végleg lecsukódtak szemei, futótűzként terjedt el halálhíre Torinó városának utcáin, és mindazok, akikkel jót tett, a város szegényei, a család számára teljesen ismeretlen emberek ezrei jelentek meg a ház előtt, ahonnan barátai saját vállukon vitték koporsóját a plébániatemplomba a gyászszertartásra. Ezrek a semmiből. Ebben a tömegben hömpölygött Péter György koporsója. Hány mai fiatal szeretne ezernyi követőt? És meg is szerzik páran a közösségi média felületeinek segítségével. De szerintem pont ez Péter György szent életének a legfontosabb mondanivalója nekünk, legyünk akár fiatalok, akár kevésbé fiatalok: a jót, amit teszek, rejtekben tegyem. Ne vegyem fel kamerával, és ne készítsek róla semmilyen felvételt. Alázatosan, csendesen, rejtetten tenni a jót. Odamenni a szegényekhez, a rászorulókhoz, akiktől sokszor idegenkedek, és jót tenni velük. Megsebzettként a sebzettekhez lehajolni, falánk és borissza emberként a bűnösök barátjává lenni (vö. Mt 11,19), nem elítélni és megítélni őket, sőt függőségeiket megértéssel fogadni, és elméletek gyártása helyett kézzelfogható segítséget nyújtani, úgy, hogy csak a halálom után derüljön ki.

fr. Tokodi László O.P.