1. Első imamódja abból állott, hogy az oltár előtt alázattal hajolt meg, mintha Krisztus, akit az oltár jelképesen megszemélyesít, nemcsak ebben a szimbolikus alakban, hanem valóságosan és személyesen is jelen volna. A testvéreket arra bíztatta, hogy hasonlóképpen tegyenek, ahányszor csak a kereszttel, Krisztus megalázásának jelével szembesülnek, hogy Krisztus, akit értünk oly mélyen megaláztak, saját fensége előtt minket alázatosnak lásson. Ugyanígy bíztatta testvéreit arra is, hogy a teljes Szentháromság előtt is alázatosan hajtsanak fejet, amikor ünnepélyesen imádkozzák: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek”. Úgy kezdte az imáját, hogy meghajolt és a hálaadás szavait mondta.
2. Szent Domonkos gyakran úgy imádkozott, hogy arcra borulva teljes hosszában nyúlt el a padlón. Ekkor mélységes bánat járta át a szívét és felidézte az Evangélium szavait, amelyeket gyakran hangosan mondott, hogy jól meg lehetett érteni: „Istenem, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek!” (Lk 18,13) A fiatalabb testvéreket e szavakkal figyelmeztette: „Ha nem tudjátok bűneiteket felpanaszolni, mert nincsenek, akkor gondoljatok arra a sok bűnösre, akiket el lehet vezetni az irgalomhoz és szeretethez.
3. Ugyanabban az értelemben és az előbb leírtak folytatásaképpen felkelt a földről és vaslánccal ütlegelte magát mondván: „Jobbod erősen tartott, Jóságod naggyá tett engem.” (Zsolt 18,36) Ezért az egész rendben elrendeltetett, hogy köznapokon a kompletórium után Szent Domonkos példájának emlékezeteképpen vezeklésként minden testvér egy fagolyókkal ellátott korbáccsal sújtson saját ruhátlan vállára, miközben a „Miserere mei Deus” (Irgalmazz nekem, Istenem), vagy a „Deo profundis” (A mélységből kiáltok Hozzád) kezdetű zsoltárt imádkozzák. Ezt saját bűneikért tették, vagy azok bűneiért, akinek adományaiból éltek. Ezért senki se vonja ki maggát a szent példamutatás követése alól, még ha bűntelen lenne is.
4. Ezután Szent Domonkos az oltár elé állt vagy a káptalani teremben a feszület elé, és tekintetét nagyon figyelmesen a Megfeszítettre irányította. Közben térdet hajtott, gyakran, többször is egymás után. Sokszor így töltötte el az egész időt a kompletóriumtól éjfélig, mialatt egy ideig állt, majd letérdelt, mint Jakab apostol vagy az evangélium leprása, aki térden kérte: "Uram, ha akarod megtisztíthatsz engem.” (Lk5,12), és mint István, aki térdre esve hangos szóval kiáltotta: “Uram, ne ródd ezt fel nekik bűnül!” (ApCsel7,60). Máskor azonban a szívében imádkozott és a hangja nem hallatszott ilyenkor. Sokáig térden állva, egészen magába mélyedve maradt hosszú időn keresztül.
5. Néha, ha szent atyánk, Domonkos valamely konventben tartózkodott, egész testében kiegyenesedve, magát kihúzva az oltár elé állt, anélkül, hogy valamire vagy valamihez támaszkodott volna. Olyankor kezét úgy tartotta maga előtt, mint egy nyitott könyvet és olyan áhítatosan és elmerülve időzött így, mintha valóban olvasna Isten jelenlétében. Ezután Domonkos kezét szorosan egymáshoz illesztette, és így összetéve szeme elé tartotta teljesen magába mélyedve. Gyakran vállmagasságban kiterjesztette őket, ahogyan a pap a szentmise bemutatásakor szokta, és ilyenkor azt lehetett látni rajta, hogy nagy odaadással figyel valamire, mintha csak az oltár felől valami rendkívüli lenne hallható.
6. Igen gyakran lehetett szent atyánkat, Domonkost megfigyelni, amint ima közben karját széttárta, testével mintegy keresztet formálva, és közben azon igyekezett, hogy lehetőleg rendületlenül szálfaegyenes tartású maradjon.A zsoltárnak azokat a szavait, amelyek az imának ezt a módját kifejezik, mindenkor nagyon megfontoltan és különleges hangsúllyal ejtette ki – ezt mondta: „Uram, Istenem és szabadítóm, nappal hozzád fohászkodom, éjjelente előtted kiáltozom…” egészen addig a versig: … „egész nap Téged hívlak, Uram, és kitárom feléd kezemet.” (Zsolt88,2-10), továbbá „Uram, halljad meg imámat, figyeljed könyörgésemet, … kitárom feléd kezeimet… siess, hallgass meg engem, Uram!” (Zsolt143,1-7)
7. Gyakran úgy is lehetett őt látni, amint teljes magasságában az ég felé nyújtózkodott, mint a nyílvessző, amely az íjként megfeszült földről elpattanva, egyenesen a magasba szökik: karját feje felett a magasba nyújtva kezét összekulcsolta, vagy lazán szétnyitotta, mintha valamit az égből akarna elfogadni. Testvérei fennhangon hallották imádkozni és mint a próféta, felkiáltani: „Halld meg hangos esedezésem szavát, ó, Uram, ha felemelem kezeimet szent lakhelyed felé!” (Zsolt. 28,2) Testvéreit szent példájával és szavával tanította állhatatosan imádkozni. Újra és újra ismételte a zsoltárverseket: „Nosza, áldjátok az Urat mind, ti szolgái az Úrnak…” (Zsolt. 134,1), majd: „Uram, hozzád kiáltok, téged hívlak, halld meg szavam, siess hozzám, figyelmezz szavamra, mert érted kiáltok…” stb. egészen addig, hogy: „estére emeljétek fel kezeiteket a szentélyhez” és „felemelem kezemet az esti áldozathoz”. (Zsolt.141,1-2)
8. Szent Atyánk, Domonkos még más szép, magasztos és nyíltszívűen őszinte imádkozási módot is ismert, amelyet mindenekelőtt a zsolozsmát vagy a közös asztali áldást követően gyakorolt. Lélekben megfontoltan, egyidejűleg mégis felbuzdultan azoktól az isteni igéktől, amelyeket éppen az előbb a kórusban vagy az ebédlőben énekeltek, sietve valamely magányos helyre húzódott vissza és teljes lelki odaadással egy cellában vagy együtt összeszedetten és Isten jelenlétében leült olvasni és imádkozni.
Miután keresztet vetett magára, nyugodtan ült egy felütött könyvvel a kezében; így olvasott és hagyta, hogy az olvasottak gyengéden megmozgassák a kedélyét, hassanak lelkületére. Mintha magát az Urat hallotta volna hozzá szólni, mint ahogyan a zsoltárban is olvashatjuk: „Figyelmezni akarok arra, mit szól az Úr, az én Istenem bennem…” (Zsolt 85,9)
Miután keresztet vetett magára, nyugodtan ült egy felütött könyvvel a kezében; így olvasott és hagyta, hogy az olvasottak gyengéden megmozgassák a kedélyét, hassanak lelkületére. Mintha magát az Urat hallotta volna hozzá szólni, mint ahogyan a zsoltárban is olvashatjuk: „Figyelmezni akarok arra, mit szól az Úr, az én Istenem bennem…” (Zsolt 85,9)
9. Domonkos a következő módon imádkozott, ha az egyik országból vagy tartományból a másikba utazott; mindenekelőtt, ha magányos környékre érkezett; itt teljesen átadta magát az elmélkedésnek, sőt a szemlélődésnek. Ilyenkor gyakran mondogatta útitársainak: „Ozeásnál van megírva:… elviszem őket a pusztába és a szívükhöz beszélek.” (Oz2,16) Ezt követően elhagyta társát és előtte ment tovább, vagy még gyakrabban kis távolságra lemaradva követte őt. Miközben egyedül, magányosan lépkedett, járás közben imádkozott.