Ma Isten Igéje két ellentétes emberi jelenetet állít elénk: egyrészről a mai világ kíváncsiságának „farsangját”, másrészről pedig az Atya dicsőítését a jótettek által. A mi életünk mindig e két jelenet között zajlik. Ezek ugyanis minden korszakhoz hozzátartoznak, amelyről szent Pálnak Timóteushoz intézett szavai tanúskodnak (vö. 2Tim 4,1-5) Szent Domonkos is társaival együtt 800 évvel ezelőtt e két jelenet között éltek.

Pál figyelmezteti Timóteust, aki az Evangéliumot olyan emberek között fogja hirdetni, akik állandóan új „tanítókat”, „meséket”, különféle tanításokat, ideológiákat keresnek azt hallgatva, ami „a fülüket csiklandoztatja.” (vö. 2Tim 4,3) Ez a világi kíváncsiság „farsangjának” a becsapása. Ezért tanítja az apostol tanítványát erős igéket használva, mint „állj elő”, „érvelj”, „ints”, „buzdíts”, majd „ügyelj”, „viseld el a bajokat”. (2,5)

Érdekes, hogy már akkor, kétezer évvel ezelőtt, az Evangélium apostolai ezelőtt a jelenet előtt álltak, amely a mai időkben nagyon kibontakozott és elterjedt az egész világon a szubjektív relativizmus kísértése miatt.

Az emberre jellemző hajlam, hogy keresse az újdonságokat, ideális környezetet talál a látszatok, a fogyasztás társadalmában, ahova régi dolgokat hoznak be újra, miközben fontossá válik, hogy azok újnak, érdekesnek, tekintetet vonzónak tűnjenek. Egy ún. „folyékony társadalomban” élünk, állandó pontok nélkül, az egyensúlyból kiesve, állandó és stabil kapcsolatoktól megfosztva, annak a kultúrájában, ami röpke, a „használd és dobd el” kultúrájában.

Ezzel a jelenlegi „farsanggal” szemben világosan látszik az ellentétes jelenet, amelyet Jézus imént hallott szavaiban találunk: hogy „dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,16) Hogyan történik meg ez az átmenet az ál-ünnepi felszínességből az imádásba? Azoknak a jótettei által valósul ez meg, akik Jézus tanítványaivá válva „só” és „világosság” lettek. „Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,16)

A tegnapi és mai nap „farsangja” között ez Jézus és az Egyház válasza, ez az állandó támasz egy „folyékony” környezetben: a jótettek, amelyeket Jézusnak és Szentlelkének köszönhetően tehetünk meg, és amelyek lehetővé teszik, hogy megszülessen a szívünkben a hála az Atya iránt, a dicsőség, de legalábbis a döbbenet és a kérdés: „miért?”, „miért viselkedik így ez az ember?”:  a világ nyugtalansága az Evangélium tanúságával szemben.

Azonban ahhoz, hogy eljussunk ehhez a „döbbenethez”, szükséges, hogy a só ne veszítse el ízét, a világosságot pedig ne takarjuk le (vö. Mt 5,13-15) Jézus nagyon érthetően mondja: ha a só ízét veszti, semmire sem való. Jaj a sónak, amelyik ízét veszti! Jaj az egyháznak, amelyik ízét veszti! Jaj a papnak, szerzetesnek, közösségnek, amelyik ízét veszti!

Ma hálát adunk Istennek azért, amelyet Szent Domonkos, telve Krisztus sójával és világosságával, 800 évvel ezelőtt véghezvitt, az Evangélium szolgálatában tett művéért, amelyet szóval és életével hirdetett, azért a szolgálatért, amely a Szentlélek kegyelméből azt eredményezte, hogy sok férfi és nő segítségben részesült, hogy ne vesszen el a világi kíváncsiság „farsangjában”, hanem épp ellenkezőleg megérezzék az egészséges tanítás ízét, az Evangélium ízét, és fénnyé és sóvá váljanak, jótettek szerzőivé, igazi testvérekké és nővérekké, akik Istent dicsőítik és tanítják Isten dicsőíteni az élet jótettei által.