Caleruegában, Spanyolországban született 1172-73 körül. Palenciában teologiai tanulmányokat folytatott és kitűnt a szegények iránti könyörületességben. Mint osmai kanonok, a buzgó imádságban, mint alperjel /1201/, az okossággal való kormányzásban haladt előre. Az igehirdetés serény munkása let az albi eretnekség által felforgatott Toulouse-I vidéken /1206/és III. Ince jóváhagyásával a hit terjesztésének új módját vezette be, az evangéliumi szegénység példájával és a tanításában való testvéri párbeszéddel. A nők szerepét is igen nagyra értékelte az evangelizálás munkájában. Ezért zárdát alapított nekik Prouille-ban /1206/, hogy az számukra a lelki fejlődés helye legyen, az igehirdetőknek meg támogatást vagy, adott körülmények között, menedéket tudjon nyújtani. „Jézus Krisztus Igehirdetésében” vele együtt, működő néhány társának felajánlását kezében elfogadva, Toulouse-ban megalapította /1215/az első zárdai testvéri közösséget és ezzel új Rend alapját vetette meg.

A kanonoki szabályozott életet Szent Ágoston Regulája alatt apostolivá fejlesztve, a maga és Rendje nevében vállalta az ige szolgálatát, ami akkor csak a püspökök tisztsége volt. III. Honóriusz 1216. december 16.-án jóváhagyta a Rendet. Akkor, miután Rómában /1217. január 18.-án/biztos értesülést kapott a Rend egyetemes küldetéséről, Isten kegyelmében bízva és a Boldogságos Szűz Mária pártfogására támaszkodva, szétszórta a testvéreket /1217. augusztus 15.-én/egész Európába. Magának tartotta fenn a nehéz missziót Olaszország északi, katar eretnekségtől veszélyeztetett részén.

„Mindig Istenről beszélt”, hogy azután „Istenről is” hatásosan tudjon beszélni. Míg buzgó igehirdetéssel Istent adta az embereknek, az imádság erejével az embereket vonta Istenhez. „Mindenütt, szóban és cselekedetben, evangéliumi férfiúként viselkedett. Testvéreivel vagy társaival senki nem volt nála közvetlenebb vagy kedvesebb, nagyszerű és a legfőbb vigasztaló volt.” Bolognában halt meg 1221. augusztus 6.-án. IX. Gergely, aki mint ostiai bíboros igen jó barátságban volt vele, 1234. július 3.-án a szentek sorába iktatta.

Szent Domonkos áldozópap kilenc imamódjából
/Ed. I. Tarusino: ASOP 15, 1922, pp. 96-97; 99-100/

Szent Domonkos Atyánk imája

Első imamódja abban állt, hogy alázatában mélyen meghajolt az oltár előt, mintha Krisztus, akit az oltár szimbolikusan megjelenített, nemcsak jelképesen, de valóságosan és személyesen is jelen lett volna, Judit szavait suttogta: „Te az alázatosok Istene vagy, az elnyomottak segítsége, a gyengék támasza, az elhagyatottak menedéke.” A kánaáni asszony is meg a tékozló fiú is alázatosságukban nyerték el, amit kértek; mert „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” vallotta magáról, majd még azt is hozzátette: „Uram, mély alázattal hajlok meg előtted!”
Így állott ott szent Atyánk egyenesen, fejét lehajtva, hogy Krisztust, a Főt, alázattal tisztelje. Közben a saját kicsiségét Krisztus nagyságának fényében szemlélte, és e tiszteletadásnak teljesen átadta magát. A testvéreket is arra buzdította, hogy hasonlóképpen tegyenek ők is, valahányszor Krisztus megalázkodásának jelével, a kereszttel találkoznak. Azért kell így tenniük, hogy Krisztus, akit értünk ennyire megalázták, magasztos színe előtt alázatosnak találjon bennünket. Hasonlóképpen buzdította a testvéreket arra is, hogy alázattal hajoljanak meg a teljes Szentháromság előtt is, valahányszor ünnepélyesen imádkozzák: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek …”
Ezután Szent Domonkos az oltárhoz ment, vagy a káptalanterem keresztje elé állt. Szemét nagyon összeszedetten a keresztre szegezte. Közben térdet hajtott, olykor többször is egymás után. A kompletórium befejeztével sok esetben töltötte így idejét közel éjfélig. Egy ideig állva imádkozott, majd újra letérdelt, mint Jakab apostol vagy az evangéliumi leprás, aki térden állva kérte Jézust: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” vagy ahogy Szent István könyörgött, amikor térdre rogyva így kiáltott fel: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” Szent Domonkos Atyánkban így tágult határtalanná a bizalom Isten irgalmassága iránt. Azt óhajtotta, hogy ez az irgalom áradjon ki először is őrá magára, majd minden bűnösre, de ez legyen oltalmazója a legifjabb testvéreknek is, akiket mindenfelé útnak indított, hogy hirdessék az evangélium üzenetét az embereknek. Ilyenkor figyelhették meg a testvérek, hogy mit imádkozik: „Hozzád kiáltok, Uram, ne hagyj el engem … Ne maradj távol könyörgő szavamtól …”, és más ehhez hasonlókat suttogott a Szentírásból.
Olykor csak szívesen imádkozott. Ilyenkor nem lehetett hallani szavait. Máskor meg térden állva elmélkedett, és hosszú időn át teljesen magába merült. Ilyenkor oly átszellemült lett, mintha a lelke áthatolt volna az egeken; arca hirte-len fényleni kezdett az örömtől, s közben omló könnyeit törölgette az arcán. Olyannak látták, mint akinek valami nagy-nagy vágya teljesült, vagy mint akit szomjúság gyötör s végre forrásra le; olyasmit érezhetett, mint a vándor, aki fá-rasztó út után végre hazaér. Imádsága egyre izzóbb és bensőségesebb lett, ami láthatóan élénkebbé váló, mégis méltóságteljes mozdulataiban is megmutatkozott. Közben többször is felállt, majd újra térdre borult.
E térdhajtások annyira szokásává lettek, hogy hosszú útjai során sem mondott le róluk. A kimerítő gyaloglás után a vendégházban, de akár útközben is, ha megálltak pihenni, vagy egy keveset szundítani, ő maga visszatért e sajátos imaformához. Legjobban ez fejezte ki az imádás személyes és hódolatteljes szolgálatát. Az imádkozásnak ezt a módját sokkal inkább a példájával tanította a testvéreknek, mintsem szavaival.

Könyörgés
Istenünk, te Szent Domonkos Atyánk, hitvallód, érdemeivel és tanításával kegyesen világosságot árasztottál Egyházadra. Engedd, hogy az ő közbenjárására ne nélkülözze az evilági segítséget se, lelki javakban pedig szüntelenül gyarapodjék. Krisztus, a mi Urunk által.