Örömmel adjuk közre Nyeste Pál piarista szerzetes, mosonmagyaróvári házfőnök szentbeszédét, amely templomunkban hangzott el idén Szent Margit ünnepén:

Árpádházi Szent Margit

Belső fény

„Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberrel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.” (Albert Schweitzer)

A sivatag szélén élt egy remete. Egy napon egy fiatalember kereste fel, aki így panaszkodott neki: „Olyan sok szent szöveget olvasok, elmélyülök a szavak szépségében, fel szeretném tartóztatni, és mint az örök igazság visszfényét meg szeretném őrizni őket. De nem tudom, mert mindent elfelejtek, amit olvasok. Nem teljesen hiábavaló akkor az olvasás fáradságos munkája?”

A remete figyelmesen meghallgatta, és amikor a fiatalember befejezte panaszkodását, felvetetett vele egy a kunyhója mellett álló kosarat, amelynek oldalára rásült a kosz, és ezt mondta: „Hozzál nekem vizet benne a szemben levő kútról.” „Nem értette meg a kérdésemet?” – tűnődött a fiatalember. Kelletlenül fogta a piszkos kosarat és ment a kúthoz. A kosárból természetesen régen kicsorgott a víz, mire visszaért a kunyhóhoz.

A remete ráparancsolt: „Menj még egyszer!” A fiatalember engedelmeskedett. Harmadszor, negyedszer is mennie kellett. „Az öreg biztosan az engedelmességemet teszi próbára, mielőtt megválaszolja a kérdésemet”, gondolta magában. Újra és újra megtöltötte a kosarat vízzel, ami újra és újra kifolyt, mire a remetéhez ért. A tizedik forduló után a remete végre abbahagyatta vele az értelmetlennek tűnő munkát.

„Nézd meg most a kosarat”, parancsolt rá a remete. „Egészen tiszta lett”, állapította meg a fiatal férfi.

Erre a remete ezt mondta: „Így történik azokkal a szavakkal is, amelyeket olvasol és végigelmélkedsz. Nem tudod megjegyezni őket, átmennek rajtad, és ezért hiábavalónak tartod a velük való törődést. Holott anélkül, hogy észrevennéd, megvilágosítják gondolataidat és megtisztítják szívedet.”

Sokszor volt olyan tapasztalatom, nagyon figyeltem egy mondatra, egy beszédre, vagy egy dologra, szerettem volna megjegyezni, elraktározni, és nem sikerült. Nemcsak szavainkkal történik így, hanem tetteinkkel, szolgálatunkkal, imáinkkal. Szeretnék görcsök nélkül élni.

Félelmeim megbéníthatnak; sikerülni fog-e? Ekkor képtelen leszek szenvedélyesen élni! Aki kitárulkozik, sebezhetővé válik. Isten szenvedélyes szeretete „felszabadítja” a mi szenvedélyünket Ő iránta.

Szent Margitot nem bénította meg a félelem, bizalom és hűség világosságával szolgált; életével, imádságával engesztelt.

Margit 1242-ben született Spalatóban, Klissza várában. Margit apja IV. Béla király, Szent Erzsébet testvére, anyja Laszkarisz Mária bizánci hercegnő volt. Édesanyja még a szíve alatt hordozta, amikor a tatárok 1241-ben betörtek Magyarországra. Muhi csata után Dalmáciába menekültek. A szülők Isten segítségét kérték a maguk és népük megsegítésére, és Neki ajánlották gyermeküket.

Hűség és bizalom. Atyja kétszer is fölkereste Margitot a kolostorban házassági ajánlattal, mindkét alkalommal biztosítva őt arról, hogy a fölmentést Róma minden bizonnyal meg fogja adni, hiszen a kilátásba helyezett házasságok igen nagy politikai előnyökkel járnának. Margit mindkettőt határozottan visszautasította, atyját pedig emlékeztette arra, hogy ő ajánlotta föl egykor Istennek.

Engesztelés. Margit számára magától értetődő volt a szabályok szigorú megtartása, a kemény önsanyargatás, s a legnyomorúságosabb, utálatot gerjesztő betegek szolgálatában való hősies kitartás. Nagyon gyorsan és erélyesen leszoktatta nővértársait arról, hogy benne bármi módon is a királylányt tiszteljék.

Két evangéliumi részt emelek ki, egyiket ma hallottuk az evangéliumban a földbe vetett magról, a másik pedig az okos és balga szüzek példázata.

Jézus saját életéről beszél a meghívottaknak a jerzsálemi bevonulás után, amikor a pogányok is találkozni szerettek volna vele. „Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem esik földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz.” Jézus követésünk ezt az életformát kéri tőlünk, azt a szolgálatot, amelyet ő végzett a világban. Személyesen ajándékozza nekem ajándékát, amellyel magam követhetem őt. Az elhaló mag most Jézus halálára utal, amely közel van, és előkészíti hallgatóit. Másrészt a terméshozás, gyümölcsözés feladatát jelzi annak, aki benne marad.

Menyegzőre készülve tíz fiatal lány várakozik a menyasszony háza előtt, hogy a vőlegény megérkezzék rokonaival és barátaival. A lányoknak kell őt fogadniuk, és fénylő lámpásaikkal ünnepi kíséretet adva a menyasszony házába vezetni a vőlegényt. Apró olajmécseseikbe kevés olaj fér, ha hosszúra nyúlik a várakozás, az ünnepi bevonulás idején nem fognak már égni lámpásaik.

A történetet hallva könnyen előfordulhat, hogy berzenkedünk magunkban egyes részletek miatt. Miért olyan önző az öt okos lány, miért nem ad olajat a többieknek? Hogyan lehet a vőlegény ennyire keményszívű és kicsinyes, miért nem mondja a póruljártaknak: Gyertek csak be, hiszen odabent minden fényárban úszik? Hiszen ők is kitartóan és türelmesen várakoztak!

Nos, aki példabeszédet olvas vagy hallgat, annak meg kell értenie a példabeszéd nyelvét. Tudnia kell, hogy minden példabeszéd csak egyetlen dolgot fogalmaz meg és mutat be nekünk. Jelen esetünkben ez az egyetlen dolog az, hogy csak az mehet be a menyegzőre, akinek van olaja, és ég a lámpása.

Gondoljuk végig, a világ legmagasabb hegyének megmászására indul két csapat, de az egyik elszámítja magát, és kevés kötelet visz magával. Az utolsó szakaszon veszik észre, és a másik csoporttól kérnek, akik nem adnak nekik, mert a kötél nélkül veszélybe sodornák magukat. Bár szívtelennek látszanak, de ha mindkét csapatnak elfogy a kötele, életveszélyes lesz a mászás, a feladat.

Mi ez az olaj, miért nem lehet azt hirtelen mástól kérni? És ki is ez a vőlegény? Nyilvánvaló, hogy a vőlegény maga Jézus, akinek érkezését várja a lélek, és várja őt jegyese, az egyház. Ha ő a vőlegény, akkor az olaj és az égő mécses az ember kezében az a valami, amiről elmondhatjuk, hogy igazi érték, ragyogó és fénylő: hűség, bizalom, jóság, szelídség. Ezeknek bennünk és a miénknek kell lenniük, ezt senki nem adhatja kölcsön nekünk.

Az éberségről, virrasztásról gyakran szó esik Jézus tanításában. Szerinte az egész emberi élet készület, felkészülés egy nagy és örök találkozásra. Míg mi az életet gyakorta a születés, növekedés, alkotás, leépülés és halál ívének tartjuk, addig Jézus szerint az élet állandó készület és növekedés, melyet nem a mindent megsemmisítő halál zár le, hanem a végső beteljesedés követ. Az éberségre való figyelmeztetéssel Jézus nem lehetetlent kíván tőlünk (az okos szüzek is elalszanak), hanem azt, hogy legyen olajunk. Soha ne hagyjuk, hogy a hűség és a szeretet megfogyatkozzék bennünk; soha ne szűnjünk meg magunkban azokat az értékeket őrizni és gyarapítani, amelyek megmaradnak az örök életre.

Isten szavaival, útmutatásával, nekünk ajándékozott szolgálatunkkal megtisztítja szívünket; belső fényt gyújtó világossággá tesz a többiek számára.

Nyeste Pál SchP