Római utunk alkalmat adott számunkra, hogy együtt legyünk. Ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy a magyar domonkos vikariátus kolostoraiból négy teljes napra – október 10-től 13-ig – eltűnjünk. Éppen ezért már a nyolc domonkos testvér közös útja is különleges esemény. Alapvetően tanulmányút volt ez, hiszen Szaniszló Inocent-Mária, aki a tanulmányi felelős a vikariátusban, hívott meg bennünket az Örök Városba, hogy egy előadás keretében bemutasson két erős és erényes nőt, Szent Pudentianát és Szent Praxedist, akik a Rómában sarjadó fiatal keresztény közösség kiemelkedően fontos és meghatározó tagjai voltak. Inocent testvérünk előadása nagyon szemléletesre sikerült, hiszen meg is látogattuk a két szent tiszteletére emelt bazilikákat.
Ince testvérünk a domonkosok római egyetemén az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetemen, ismertebb nevén az Angelicumon tanít társadalom etikát, így kézenfekvő volt, hogy utunk első napján először ezt a kolostort látogassuk meg. Ott rengeteg ismerős lengyel testvérrel is találkoztunk, akik többünk domonkos útját keresztezték, ezért egészen otthonosan éreztük magunkat. Körbenéztünk az egyetem hatalmas könyvtárában, majd a narancs- és citromfákkal szegélyezett kertben sétálgattuk, és nem hagyhattuk ki a város fölé magasodó tetőteraszról biztosított csodálatos kilátást sem. Első napunk fénypontja azonban a Róma hét dombjának egyikén, az Aventinuson épült Santa Sabina-bazilikához tartozó kolostorunkban bemutatott szentmise volt, amelyet Szent Domonkos cellájából kialakított kápolnában ünnepelhettünk. És bár a kolostor teraszán ért bennünket a napnyugta, amely aranyba öntötte a magaslatból elénk táruló várost, mégis ott kértük rendalapító atyánkat a magyar domonkosokra virradó, megújulás hozó jövőért.
A második nap a Szent Pudentiana és Szent Praxedis mellett a Santa Maria Maggiore-bazilika sem maradhatott ki, amely annak a különleges kiváltsággal rendelkező négy pápai bazilikának egyike, ahol a domonkos gyóntató atyák a pápa helyett adhatnak feloldozást a bűnök alól. Évszázadok óta ott őrzik a Betlehemből származó jászolereklyét, és Szent V. Pius domonkos pápa sírja is abban a templomban található. Rám személyesen pont az gyakorolta a legnagyobb hatást Rómában, hogy akárhova mentünk is, mindenhol egy híres szent sírjával és ereklyéivel találkozhattunk. Egy-egy ilyen helyen érdemes elcsendesedni és kérni a már célba érkezetteket, segítsék a még úton lévő zarándok egyház tagjait, imádkozzanak értünk, hogy Isten tegye teljessé, amit elkezdett bennünk. A világváros turistaforgatagában ezek a meghitt, imádságos pillanatok igazán maradandó, hogy úgy mondjam örök élményt hagytak bennem.
Zarándoklatunk harmadik napján pedig a Lateráni Keresztelő Szent János- és a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikák vártak bennünket, a Szent Sebestyén katakombában eltöltött intermezzoval. Szent Pál apostol, rendi védőszentem sírjánál különösen sok időt tölthettem, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok a Jóistennek. Egyszerűen szeretem a szenteket, jó a társaságukban lenni, és talán a velük eltöltött idő átformál engem is, hiszen igaz a mondás: Mondd meg, ki a barátod, megmondom, ki vagy. Bár szent még nem vagyok, de nagyon szeretnék azzá válni, és talán ez nem is olyan nagyra törő vágy, hiszen ha a mennyországban csak szentek vannak, és én oda akarok kerülni, a szentség megkerülhetetlen kötelesség mindnyájunk számára.
A szállásunkul szolgáló Szent István Házból való kirajzások, azaz római utunk lényege ebben a mondatban foglalható össze: időt töltöttünk egymással. Domonkos életünk alapját, a testvéri közösséget építettük az együttlét, a Rómában együtt eltöltött idő alatt. Külső szemlélő számára talán nem látványos tevékenység ez, a mélyben azonban a erősödnek, megszilárdulnak a kapcsolatok: a testvérekkel és az égiekkel.
fr. Tokodi László O.P.