Ötvenkét világi domonkos tartotta éves lelkigyakorlatát 2025. június 29.- július 2. között Jean Yves Brachet OP atya vezetésével a Nemzeti Kegyhelyen, Máriapócson. A nemrégen épült zarándokház minden adottsággal rendelkezik, amelyekkel a zavartalan elcsendesedés és a lelki feltöltődés biztosított.
A téma Jézus identitásának bemutatása és értelmezése volt, öt, egyenként kb. 60 perces előadásban az ószövetségi és az újszövetségi Szentírás alapján. Az előadásokat csendes elmélkedés és kisebb csoportokban zajló megosztás követte.
„Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6.35, 48); Én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá” (Jn 6.41); „Én vagyok az élő kenyér” (Jn 6.51);
– „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8.12);
– „Én vagyok a juhok számára a kapu” (Jn10.7); „Én vagyok az ajtó” (Jn 10.9);
– „Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10.11,14);
– „Isten Fia vagyok” (Jn 10.36);
– „Én vagyok a föltámadás” (Jn 11.25);
– „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14.6);
– „Én vagyok az igazi szőlőtő” (Jn 15.1) ;
-„Én vagyok az alfa és az ómega” (Jel.22.13)
A felsorolt „hasonlatok” nem emberi vélemények, hanem Jézus önmagáról vallott kijelentései, melyek alapján hitben követjük Őt, hangsúlyozta Jean Yves atya.
Az Élet kenyere, a hívő ember fő tápláléka, ami azonban nem csupán az Eucharisztiát jelenti, hanem Isten igéjét is a Szent Írásban. Hiszen” nemcsak kenyérrel él az ember”. Az Ige a lelkünket táplálja, mintegy biztosítva a túlélésünket. A Mester azonban azt is kijelentette, hogy „az én eledelem, hogy az Atya akaratát tegyem”. Ebben a hármasban találjuk az életünket tápláló, lelkünket erősítő, Krisztustól ajándékba kapott biztosítékot, célunk, az üdvösség elérésére és továbbadására azoknak, akik nyitottak a befogadásukra. Az ajándékok a csend, az ima, az Istennel való találkozás felé vonzanak bennünket.
Az Eucharisztia: az Ószövetség összes áldozatát tartalmazza, különösen is a közösségi áldozatot, melyekben az áldozatot elosztották Isten és az áldozatot bemutató között (Lev. 3). Az Eucharisztia célja az, hogy kifejezze a Krisztussal való közösséget, s ez magyarázza azt, hogy mielőtt közösségbe lépnénk vele, vagyis szentáldozáshoz járulnánk, meg kell tisztulnunk. Az Újszövetségben az Istennel való közösség Krisztus által valósul meg, aki az Atyának bemutatott áldozat, s aki önmagát adja táplálékul. Az Eucharisztiában való valóságos jelenlét szándéka a Krisztussal való közösség, s a másokkal való közösség Benne, ami az Egyház misztériumához vezet.
Mindez jól kapcsolódik a harmadik táplálékhoz: megtenni Isten akaratát, azaz, hogy megtegyük Annak akaratát, aki küldött minket, és beteljesítsük az Ő művét. Isten küldetést bíz arra, akinek kinyilatkoztatja magát. Minden újabb kinyilatkoztatás közvetlenül és egyidejűleg misszióba küldést is jelent.
„Én vagyok a világ világossága” (Jn 8.12)
A világosságot Isten a kezdet kezdetén teremtette. Krisztus a világosság, és ha Krisztust befogadjuk, akkor lehetünk mi magunk is világossággá, mint egy lámpássá, mely az olyan fénnyel világít, amit kapott, s ami nem ő maga. Csak ez után tehetünk tanúságot a világosságról. Baj lenne, ha magunkat tartanánk a fény forrásának, mint ahogy az is abszurd dolog lenne, ha magunk számára akarnánk megtartani a kapott világosságot. Áttetszőnek kell azonban lennünk ahhoz, hogy a világosságot, teljes fényerejével továbbadhassuk.
A világosság ellentéte a sötétség. A sötétség elfordítja az embert a világosságtól, vagy megakadályozza abban, hogy befogadja a fényt: általánosságban a bűn okozza, de eredményezheti a tudatlanság, az intellektuális lustaság, és az is, ha nem képezzük magunkat… Biztos, hogy a hit meghaladja az értelmet, de ez semmiképpen nem jelent a lustaságra való ösztönzést. A hagyományos kifejezés szerint a hit keresi az értelmet. Hogy is állhatna szemben Isten adománya Istennek egy másik adományával? – tette fel a kérdést és Jean Yves atya.
A világosság továbbadásának e küldetését nem elszigetelten kapja az ember. Mint minden küldetés, ez is elsősorban az Egyházra van bízva és csakis az Egyházban valósulhat meg.
Vannak lámpások, melyek különös módon hasonlítanak a világossághoz, mégsem a világosságból valók. A kísértő neve „Lucifer” (Iz 14.12; Job 11.17; 18.32; Zsolt 109.3), vagyis világosságot hozó! De nem kell nyugtalankodnunk, mert Krisztus minden embert megvilágosít. Ezt a világosságot az Úr az Egyházra bízta, mely a maga részéről mindegyikünkre rábízza azt, amint ez a keresztelés szertartásában is megmutatkozik. A pap a szülőkre, a keresztapára, a keresztanyára bíz egy gyertyát –melyet kifejező módon a húsvéti gyertyáról gyújtottak meg -, és felszólítja őket arra, hogy őrizzék sértetlenül és adják tovább ezt a fényt. Sokatmondó kép ez: a világosság a Megtestesülés misztériumára utal, annak teljességében, vagyis egészen a Feltámadás misztériumáig menően, melynek szimbóluma a húsvéti gyertya. Törékeny ez a fény, egy kis huzat is elolthatja. S mégis, ez az a fény, melyet az apostoloktól kezdve a mai napig továbbadnak.
Mi lenne törékenyebb, mint a Megtestesülés? Az Ige testté lett, lehajolt egészen hozzánk, hogy egy legyen közülünk, egészen addig, hogy magára vegye gyengeségeinket, egészen a halálig, mégpedig a Kereszthalálig. S az igazi világosság ebben lakozik.
A Kereszt misztériuma világosság: a görögöknek oktalanság, a zsidóknak botrány, a keresztények számára azonban bölcsesség.
„Én vagyok a juhok számára a kapu” (Jn 10.7); „Én vagyok az ajtó” (Jn 10.9)
Amikor félünk, akkor az ajtót zárva tarjuk. A feltámadás után, és Pünkösd előtt, az apostolok bezárkóztak, az ajtók zárva voltak! (Jn 20.19,26). A Szentlélek műve, hogy kinyitja az ajtókat. Először is abban az értelemben, hogy Krisztushoz vezet minket, aki maga az ajtó. Azután, mivel Pünkösd napján az apostolok, akik „mind együtt voltak azon a helyen”, mások felé fordultak, és prédikálni kezdtek. Ehhez ki kellett nyitniuk az ajtót, és ki kellett lépniük. Kilépni a helyről, ahol tartózkodtak, elsősorban azonban a félelmeiket, ijedtségüket kellett maguk mögött hagyniuk.
A kiengesztelődésnek szükségképpen van egy közösségi és egyházi dimenziója is emelte ki ismét az előadó. A juhok, akik az ajtón át mennek be, nem tökéletes, nem feddhetetlen emberek, hanem azok, akik engedik, hogy kiengesztelődjenek Krisztussal, tehát azok, akik belátják és elfogadják, hogy nem tökéletesek!
A kiengesztelődés nem kötelező lépcső, mielőtt átjutnánk a kapun, hanem az ajtón való átjutás maga a kiengesztelődés!
„Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10.11,14)
Nagy jelentőségű, hogy mindkét állítás: „Én vagyok az ajtó” és „Én vagyok a jó pásztor”, a juhokkal függ össze. Az egyik nem lehet a másik nélkül! A pásztor a céljuk felé vezeti a juhokat. A cél nem az ajtó, hanem az a megnyílt tér, melybe az ajtón át juthatunk. Arról van tehát szó, s pontosan ez a pásztor feladata- folytatta Jean Yves Brachet, hogy a juhok életét a céljuk felé rendezze, elvezesse őket oda, és megadja nekik azt, amire szükségük van a cél eléréséhez. A rend észlelése intelligencia kérdése, de az irányulás, ami ebből következik, az akarat dolga, nem a tevékenységre, hanem a szeretetre való képesség értelmében. A jó pásztor így felébreszti azt, ami a juhokban a legnemesebb, tudniillik azt a képességüket, hogy megismerjék Istent és szeressék őt, teljesen szabadon.
Ki a jó pásztor? „Aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora.” (Jn 10.2). Csak Krisztus által vezet út az Atyához, s valójában Ő az ajtó, de senki nem juthat át Krisztuson, ha nem maga Krisztus vezeti őt. Más szóval, nem találhatjuk meg ezt az ajtót anélkül, hogy ne maga Krisztus vezetne minket oda. Krisztus az ajtó, mert senki sem jut az Atyához, csak a Fiú által. Ő az ajtó, mint aki személyében kiengeszteli az embereket Istennel, a Kereszt misztériumán át, következésképpen pedig önmagukkal, és egymással. De ehhez az is szükséges, hogy az embert elvezessék ehhez az ajtóhoz, hogy elvigyék ahhoz, aki kiengesztel, és aki által belépünk a Szentháromság közösségébe. Nyilvánvalóan Krisztus vezet minket az Atyához, oly módon, hogy ő nemcsak az ajtó, hanem a jó pásztor is, aki a juhokat tágas legelőre vezeti. A pásztor tulajdonsága, az Evangélium szavai szerint az, hogy életét adja juhaiért, a tolvajtól eltérően, aki csak azért jön, hogy lopjon, őljön, és elveszítsen, s a bérestől is eltérően, aki elfut, ha jön a farkas (vö. Jn 10.10, 13.). Farkasok pedig lesznek!
„Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” (Mt 10.16, Lk 10.3). Szent Pál is elmondja: „Tudom, hogy miután elmegyek, ragadozó farkasok jönnek közétek, és nem fogják kímélni a nyájat.” (ApCsel 20.29).
A farkasok a hamis próféták, akik báránybőrbe bújnak. (vö. Mt 7.15)
A misszióba küldés feltételezi, hogy engedjük, hogy először minket magunkat is Krisztus vezessen, őt hallgassuk – valódi hallgatással, vagyis a nekünk átadott Igével szembeni aktív magatartással-, hogy azután átadjuk azt, amit mi hallgattunk, s amit mi próbálunk megvalósítani, mielőtt még továbbadnánk. A hallgatás kettős dimenziót foglal magában. A szív és az értelem ajtajáról beszéltem.
„Én vagyok a feltámadás” (Jn 11.25)
Ez a kijelentés nagy hullámot vet. Krisztus nem elégszik meg azzal, hogy a feltámadás valóságát, és annak a keresztény életben való alapvető fontosságát kimondja, ahogy azt később Szent Pál teszi.
Krisztus ennél sokkal többet mond, azt mondja: „Én vagyok a feltámadás”. Ő a feltámadás. Tehát a feltámadás elválaszthatatlan Krisztus személyétől. De még tovább kell mennünk: nem csak hogy Krisztuson kívül nincs feltámadás, hanem ő maga a feltámadás tartalma. Ő önmagában mindannak megvalósulása, amit csak remélhet az emberi természet. Ha hiszünk a feltámadásban, és reménykedünk benne, azzal az örök élet létezését állítjuk, szilárd bizalmunkat abban, hogy Isten segítségére támaszkodva eljuthatunk oda, és ezt az ígéretet jelenlegi állapotunkban elővételezhetjük, beleértve annak testi dimenzióját is, mivel hiszünk a test feltámadásában. (Aquinói Szent Tamás a reménység két tárgyát különbözteti meg: a remélt boldogságot, de Isten segítségét is, melyre támaszkodva eljuthatunk oda. Ennek negatívja: a két reménység elleni bűn, a boldogságban való reménység elutasítása, és az elbizakodottság, vagyis az, hogy saját erőinkre támaszkodunk.) De a feltámadásban való hit és reménység azt is jelenti, hogy Krisztus felé fordulunk, nemcsak azért, mert nélküle nem juthatunk el oda, hanem azért is, mert Ő maga az ígéret tárgya.
Valójában a keresztény élet mindig az emlékezet és a reménység között zajlik. Az emlékezet nem a múltba való visszahajlás, nem abban áll, hogy bezárkózzunk abba, ami már nincs, hanem annak aktualizálása, ami minket alkotott, kibontakoztatása annak, ami történelmünket alkotja. Ez a kibontakoztatás nem zűrzavart jelent, hanem valójában egy ígéret felé fordul, az örök boldogság ígérete felé, olyan ígéret felé, melyet legalábbis részben, már most megélünk. A reménység nélküli emlékezet nem más, mint a múlthoz való visszatérés, ami lehetetlenné teszi azt, hogy a jövő felé forduljunk. Ezért nem vezet boldogságra, hanem az emlékekbe zár, és azt is megakadályozza, hogy a jelen pillanatot megéljük. Az emlékezet valójában nem az emléket jelenti: az emlékezet a jelenbe átformált, és felvállalt múlt; míg az emlék, ezzel ellentétben, a múltba zárt jelen! A feltámadásban vetett hit csak akkor igazi, ha tekintetbe veszi a testi dimenziót, figyelmeztetett Jean Yves atya.
A hit és a remény az életre utal, nem csupán a jövőhöz való intellektuális csatlakozásra. Ha hiszünk és remélünk, az azt is jelenti, hogy aszerint élünk, amiben hiszünk és remélünk. Nem meglepő, hogy az „erkölcs liberalizálása” a hit válságával és reményvesztéssel jár együtt.
A testi dimenziót a keresztény ember a szentségekben éli meg a maga teljességében. Ezek a jelek értelmet adnak a testi dimenziónak, a szentségben használt jel által: a vízzel való leöntés, az olajjal való megkenés, a „vacsora”, a kézfeltétel…, de annak testi részvétele által is, aki a szentségben részesül: ülő, vagy térdelő testtartás, a hely szépsége, a tömjén illata, a kereszt megcsókolása… Az Eucharisztia különösen is megkívánja az egész ember részvételét: az értelem és a szív, az érzékek és a test részvételét.
Az Eucharisztia az útravaló is, vagyis az átmenet szentsége, az a szentség, mely elvezet minket a feltámadás teljességébe. Útravaló, mivel az emlékezetből merít.
„Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14.6)
Krisztus az út: az Atyához vezető út, melyen a jó pásztor vezet minket, az ajtón át, a kenyérből táplálkozva. Ő nemcsak megmutatja nekünk az utat, hanem ő maga az út. Vagyis, nem arról van szó, hogy mi is pontosan arra az útra lépjünk, amelyen ő járt; és arról sem, hogy mi is szükségképpen ugyanazt a keresztutat járjuk be. Hanem arról van szó, hogy abban kövessük Őt, ahogyan Ő az életének eseményeit megélte, hogy irgalmas szeretetét kövessük, azt a szeretetet, amely egész élete során eltöltötte, egészen a szenvedéséig és haláláig.
Krisztus az igazság, mert csak a szeretetben lehet igazság. Az ember a valódi szeretetre és önmaga odaajándékozására kapott meghívást. Igazsága ebben az ajándékozásban van. Márpedig ez az odaadás Krisztusban valósul meg egyszer s mindenkorra: Ő ennek az odaadásnak igazsága, a tökéletes ember, mindannak teljes megvalósulása, ami az emberben jó. Az igazság a szónak, vagy a cselekedetnek a valósággal való megfelelésében áll: az ember akkor mond igazat, amikor az, amit mond, megfelel a valóságnak, akkor cselekszik igazságban, amikor cselekedete megfelel annak, aki ő maga, a saját természetének. Márpedig a saját természete azt jelenti, hogy Isten teremtette őt, és Istenért létezik. Az emberi természetnek ezt az igazságát, a legteljesebben Krisztusban találjuk meg, mert benne semmi bűn nincs.
Pilátus, amikor azt kérdezi: „Mi az igazság?” minden relativizmus prototípusa! Biztos, hogy a szeretet nélküli igazságot nagyon nehéz hallgatni, az igazság nélküli szeretet azonban illúzió!
Az embert kezdetektől fogva kísérti, hogy az igazságot az őszinteségre redukálja. Az a kísértés fenyegeti, hogy ő maga akarjon az igazság kritériumává válni. Az igazság mértéke maga a valóság. A legteljesebb értelemben vett – valóság pedig az, aki a legvalóságosabb, maga Isten! Az az igazság azonban, aki Isten, számomra csak Krisztus által közelíthető meg, pontosan azért, mert Ő az, aki valóságos Isten és valóságos ember. „Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki”.
Ebben világosságot gyújt nekünk az a párhuzam, mely Krisztus földi életének vége – Krisztus szenvedése –, és Szűz Mária földi életének vége – a mennybevétel – között van. Első látásra meglepőnek tűnhet, hogy ilyen párhuzamot vonunk. Valójában Krisztus szenvedéséről sok részletet ismerünk, míg Mária földi életének utolsó pillanatairól nem tudunk semmit. Ez a külső látásra fölfedezhető különbség abban segít minket, hogy rávilágít e két élet befejezése közötti mély párhuzamra: egyik is, és másik is a szeretet végső aktusa. A mennybevétel segít megértenünk azt, ami Krisztus szenvedésében a legmélyebb és a leglényegesebb: az Atyának adott szeretetből való áldozatot. E tekintetben Krisztus az út.
A szentmise ötödik prefációja, a húsvéti időben, azt mondja Krisztusról, hogy ő az oltár, a főpap és az áldozat. Ő az áldozat, mivel ő a feláldozott Bárány. Ő a pap, mivel ő maga áldozza fel magát: azok, akik a kereszt fájához szögezték, nem áldozatot mutattak be, ők megöltek egy embert. S Krisztus az oltár. Az oltár az áldozat helye, de Krisztus áldozatának helye nem a kereszt fája, hanem az ő akarata, a saját szíve. Ebben az értelemben Ő az oltár. – szögezte le a domonkos atya.
Krisztus az igazság, mert csak a szeretetben lehet igazság. Az ember a valódi szeretetre és önmaga odaajándékozására kapott meghívást. Igazsága ebben az ajándékozásban van. Márpedig ez az odaadás Krisztusban valósul meg egyszer s mindenkorra: Ő ennek az odaadásnak igazsága, Ő a tökéletes ember, mindannak teljes megvalósulása, ami az emberben jó. Az igazság a szónak, vagy a cselekedetnek a valósággal való megfelelésében áll: az ember akkor mond igazat, amikor az, amit mond, megfelel a valóságnak, akkor cselekszik igazságban, amikor cselekedete megfelel annak, aki ő maga, a saját természetének. Márpedig a saját természete azt jelenti, hogy Isten teremtette őt, és Istenért van. Az emberi természetnek ezt az igazságát, a legteljesebben Krisztusban találjuk meg, mivel benne semmi bűn nincs.
Az út bensővé vált, s ugyanígy az igazság is. Ez utóbbit már nem intellektuális rendnek tekintjük, hanem az egész élet Krisztus misztériumával való megegyezésének. Szent János ezt úgy fordítja le, hogy valaki az „igazságot cselekszi”: „Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe” (Jn 3.21). Nem elég tehát az, hogy csupán ebben vagy abban a dologban az igazságot cselekedjük, bár ez szükséges, mert hazugságra semmit nem lehet fölépíteni, nem is arról van szó, hogy az igazságnak megfelelően ismerjük meg ezt, vagy azt. Az igazsághoz szabni tetteinket, azt jelenti, hogy életünket folytonosan Istennek rólunk elgondolt szándékához, s még mélyebben, magához Krisztushoz próbáljuk igazítani.
Krisztus nem külső útra mutat, melyet követni kell: Ő maga az út. Az úton járni nem abban áll tehát, hogy követünk néhány előírást, sem pedig abban, hogy Krisztust külsőleg utánozzuk, hanem pontosan abban, hogy életünket belülről igazítjuk Krisztus életéhez.
„Én vagyok az igazi szőlőtő” (Jn 15.1)
Krisztus utolsó kijelentése saját magáról: „Én vagyok a szőlőtő” (Jn 15.5). Míg mostanáig a hangsúly elsősorban az Atyához való visszatérésre került, Krisztus által, itt a test, az Egyház kötelékére kerül a hangsúly. Valójában a szőlővesszők részei a szőlőtőnek. „Én vagyok a szőlőtő; ti a szőlővesszők.”
Az Egyházhoz tartozás a Krisztussal való kötelék által valósul meg, a szeretet által és a tagok közötti szeretet kötelékei által: „maradjatok meg szeretetemben.” (Jn 15.9). Krisztus kollektív módon fordul hallgatóihoz, egy közösséghez szól, nem pedig egyénekhez. Majd pedig a szeretet főparancsával folytatja: „Ez az én parancsom: szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket. Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15.12-13)
Krisztusnak saját magáról adott különféle kinyilatkoztatásai nem irányulnak másra, mint hogy minden tanítványát, minket, mindegyikünket, de mindnyájunkat együtt is, egy nagy közösségi lendületben arra hívjon, hogy az Atyához térjünk. Ezen az úton Krisztus az a táplálék, melyre szükségünk van: „Én vagyok az élet kenyere.” Ő műveli bennünk azt, ami az emberben a legnemesebb, az intelligenciáját, hogy Isten misztériumát fölfogjuk, tökéletlenül, de valóságosan. „Én vagyok a világ világossága.” Ő az egyetlen út, mely az Atyához vezet: „Én vagyok a juhok számára az ajtó”; de szintén ő az, aki ehhez az egyetlen bejárathoz vezet: „Én vagyok a jó pásztor.”
Személyében megmutatja nekünk, hogy miben áll ez az út: az istengyermekség útja: „Isten Fia vagyok.” Krisztus önmagában mutatja meg nekünk ennek az útnak a végét: „Én vagyok a feltámadás.” Az út, amelyet nekünk mutat, nem rajta kívül létező: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Végül, ez az Atyához vezető út közösségi utat jelent Vele és Benne: „Én vagyok az igazi szőlőtő.”
„Én vagyok az alfa és az ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég” (Jel 22.13)
A Megtestesülés által az Ige belép az időbe. A mi Atyához vezető utunk is az időben zajlik. A kegyelem szempontjából nézve, minket a remény helyez el az időben. A hit aktusa jelen idejű, mint ahogy a szeretet is a jelenben játszódik, míg a remény a keresztény életben az időt és a jövőt veszi számításba. Jean Yves atya rámutatott, hogy a jelen pillanat az emlékezet és a reménység találkozása, az a pillanat, melyben Krisztus kinyilatkoztatása testet ölt, az a pillanat, melyben Isten egész terve koncentrálódik. Éppen az ellentéte a carpe diem szemléletnek, mely a jelen időt szeretné élvezi, anélkül, hogy a jövőt, vagy a múltat tekintetbe venné! Nekünk kell hordoznunk a múltat, nem pedig a múltnak kell minket sodornia. A múltat pedig csak úgy hordozhatjuk, ha az a jövő felé irányul, de nem akármilyen jövő felé. Így János evangéliumában a meggyógyított ember (Jn 5) maga viszi az ágyát, nem pedig az hordozza őt! Nagy jelentőséggel bír, hogy erre a gyógyításra szombati napon kerül sor!
Kijelenthetjük, hogy a gyógyítás helyreállítja a dolgok rendjét: az ágy van az emberért, nem pedig az ember az ágyért! Jézus meg is kéri ezt az embert, hogy vigye az ágyát: nem azt kéri, hogy tegyen zárójelbe harmincnyolc évet életének történetéből. Ezek a hosszú évek, melyeket a fürdő mellett töltött, életének örökre részét képezik. A mi esetünkben sem arról van szó, hogy zárójelbe tegyük mindazt, ami életünk történetét alkotta, beleértve a múlt sebeit is: ezt a történetet most már magunkra vettük, és elvállaltuk.
Ami pedig az öröm pillanatait illeti, személyes, vagy közösségi életünk e fontos pillanatainak fényképeiből ne az emlékek albumát alkossuk meg, hanem váljanak azok eleven emlékezetté! Ennek a feltétele az, hogy tekintetünket a jövő felé fordítsuk. Krisztus az alfa és az ómega, Ő áll ott a keresztény élet forrásánál és végénél, nem úgy, mint két egymástól távoli pillanat: be kell tehát töltenünk ezt az alfa és ómega közé eső időt – és úgy tekinteni a keresztény életet, mint ennek az időtöltésnek azt a módját, melyben a feltámadást várjuk!
Azonban nem tudnánk befogadni az elhangzottakat s még kevésbé megélni mindezt, a Szentlélek nélkül, akit Krisztus megígért, és elküldött nekünk. Valójában a Szentlélek által fogadhatjuk be az Élet kenyerét – általa fogadhatjuk be az Igét, mint élő igét, általa élhetünk az Oltáriszentségből, mint ajándékból, mivel a Szentlélek a legkiválóbb ajándék, általa tehetjük meg az Atya akaratát. Ő tesz minket alkalmassá arra, hogy befogadjuk a Világosságot, mivel ő vezet el minket a teljes igazságra. Általa élünk Krisztus misztériumából, aki az ajtó, mivel Ő az, aki kiengesztel és megszentel. Szintén Ő teszi lehetővé, hogy hallgassunk a jó pásztorra, és kövessük Őt. Ő kiáltja szívünkben: „Abba, Atya”, és fogadott fiakként élhetünk általa, együtt az Egyszülött Fiúval. Ő vezet el minket a feltámadásig, és ő ad nekünk életet. Végül ő teszi eggyé a testet, a szőlőt- zárta a gondolatsort az atya.
A lelkigyakorlat zárásaként Jean Yves atya szívből kívánta világi domonkos testvéreinek: „ez a néhány elmélkedés mindegyiktek számára alkalom legyen arra, hogy ki-ki újra és újra visszatérjen a Szentíráshoz, hogy fölfedezze a Szentírásban Krisztus jelenlétét, és egész életetek során megvalósítsátok, hogy valóban elmondhassátok Szent Pállal: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2.20).
A hálaadó szentmise után a Máriapócsi Szűzanya közbenjárását kérve indultunk haza, hogy megerősödve végezzük domonkos küldetésünket: az Igazság hirdetését.
A domonkos világi testvérek közössége vezetőséget is választott. Az új elnök Murányi Nikolett a budapesti közösség tagja Kőrösiné Merkl Hilda munkáját folytatja, aki két perióduson át, a Covid járvány miatt egy évvel hosszabban, 7 évig szolgálta elnökként a közösséget.
Kísérje Isten áldása és a Domonkos Család imája az új vezetők, Jean Yves Brachet promotor atya és a világi testvérek szolgálatát!
Kőrösiné Merkl Hilda