XVI. Benedek emeritus pápa szavai Szent Domonkosról:  

Ma az Egyház Szent Domonkos áldozópap emlékezetét üli, aki megalapította a Prédikátor Testvérek Rendjét, vagyis a domonkosokat. Egy korábbi katekézisben már bemutattam ezt a kiváló embert és beszéltem arról, milyen alapvető segítséget nyújtott kora egyházának. Ma szeretném megvilágítani lelkiségének egyik lényeges szempontját: imaéletét. Szent Domonkos az ima embere volt. Szenvedélyesen szerette Istent: semmi más vágy nem volt benne azon kívül, hogy a lelkeket üdvözítse, főként azokat, akik az akkori idők eretnekségeinek hálójába kerültek. Krisztust követve, radikális módon élte meg a három evangéliumi tanácsot: az isteni Ige hirdetését egy szegény élet tanúságtételével egyesítette, és így haladt előre a keresztény tökéletesség útján. Minden pillanatban, az ima volt az az erő, amely megújította és mind termékenyebbé tette apostoli munkáját.
Boldog Szászországi Jordán (1237-ben halt meg), aki az ő utódja volt a Rend élén, ezt írta róla: „A nap folyamán, senki sem volt kedvesebb nála. Ugyanakkor nappal senki sem volt nála szorgalmasabb az imádságban. Napját felebarátjának szentelte, de az éjszakáját Istennek.” Szent Domonkosnál, mély összhangot veszünk észre az isteni titkok szemlélése és az apostoli tevékenység között. A hozzá legközelebb állók tanúsága szerint, „vagy Istenről, vagy Istennel beszélt.” Ez a megfigyelés jól megmutatja szoros kapcsolatát az Úrral és ugyanakkor azt az elkötelezettségét, hogy másokat elvezessen a közösségre Istennel. Nem hagyott hátra írásbeli műveket az imádságról, de a domonkos rendi hagyomány összegyűjtötte és továbbadta a „Szent Domonkos kilenc imamódja” című művet. Ezt a könyvet egy domonkos testvér szerkesztette össze 1260 és 1288 között; a könyv segít minket abban, hogy megértsünk valamit a szent belső életéből, és segít minket abban is, hogy mindenfajta különbség mellett is, valamit megtanuljunk abból, hogyan kell imádkozni.
Szent Domonkosnak tehát kilenc imamódja van. Mindegyik imamódot a keresztre feszített Jézus előtt végezte és mindegyik kifejez lelki és testi magatartást is, amelyek kölcsönösen átjárják egymást, és áhítatot, buzgóságot fejeznek ki. Az első hét imamód emelkedő utat követ, a Szentháromság egy Istennel való közösség felé: Szent Domonkos állva imádkozik, meghajol, hogy kifejezze az alázatosságát, a földre borul, hogy bűnei bocsánatát kérje; térdre borul, hogy bűnbánatával részesedjen az Úr szenvedésében; kitárja karját, miközben a feszületet nézve a legfőbb Szeretetet szemléli; szemét az ég felé fordítja, érezve, hogy Isten önmaga felé vonzza. Háromféle helyzetet látunk: áll, térdel, földre borul, de eközben mindig a keresztre feszített Úr felé fordítja tekintetét. A két utolsó imamódnál viszont szeretnék röviden megállni: két olyan jámborsági gyakorlatnak felel meg, amelyet a szent rendszeresen végzett. Először is a személyes elmélkedésben az imádság még bensőbb, még buzgóbb és még örömtelibb dimenziót kap. A liturgikus imaórák elvégzése és szentmise bemutatása után, Szent Domonkos meghosszabbította beszélgetését Istennel, anélkül, hogy ennek időbeli korlátot szabott volna. Nyugodtan leült és megába szállt, hallgatásba merülve könyvet olvasott, vagy pedig a feszületet szemlélte. Annyira mélyen átélte Istenhez fűződő kapcsolatát, hogy még kívülről is lehetett rajta látni örömét, vagy bánatát. Miközben elmélkedett, a hit élményei az élete részévé váltak. A tanúk beszámolnak arról, hogy időnként egyfajta elragadtatásba került, és átszellemült az arca, majd rögtön utána, alázatosan folytatta szokásos tevékenységét azzal az erővel, amelyet odafentről kapott. Amikor úton volt egyik kolostorból a másik felé, akkor is imádkozott: elmondta a reggeli dicséretet, a napközi imaórát, az esti dicséretet a társaival együtt, és hegyeket-völgyeket bejárva, szemlélte a teremtés szépségét. Szívéből ekkor a dicséret és a hála éneke csordult ki, amiért Isten olyan sok adománnyal halmozta el ezt a világot: köztük a legcsodálatosabb a megváltás, amelyet Krisztus vitt végbe.
Kedves barátaim! Szent Domonkos emlékeztet minket arra, hogy a hit tanúságtételének forrása az imádság, a személyes kapcsolat Istennel, amit minden keresztény ember a családjába, a munkájába, a társadalmi életébe, sőt még szórakozásába is belevisz. Csakis az Istenhez fűződő valóságos kapcsolat az, ami erőt ad nekünk ahhoz, hogy intenzív módon átéljünk mindenfajta eseményt, különösképpen a nehéz pillanatokat. Ez a szent arra is emlékeztet minket, milyen fontos az imádság külső megnyilvánulása. A térdelés, a felállás, a feszület szemlélése, a csendes megállás és elmélkedés nem másodlagos, mivel segít abban, hogy bensőleg egész személyünket Istennel hozzuk kapcsolatba. Még egyszer szeretnék emlékeztetni arra, mennyire szükséges a lelki élet szempontjából az, hogy minden nap találjunk időt a csendre. Meg kell találnunk ezt az időt, különösképpen a nyári pihenés idején, hogy egy kicsit Istennel beszélgessünk. Ezzel segíthetünk azoknak is, akik hozzánk közel állnak abban, hogy Isten jelenlétének ragyogó fényébe be tudjanak lépni: ez adja meg azt a békét és azt a szeretetet, amelyre mindnyájan rászorulunk.