Andrzej atya vikáriussá választásának alkalmából ajánljuk újból elolvasára egy korábban vele és róla készült beszélgetést! 

Andrzej Kostecki Szentendrén él, pap és domonkos szerzetes, aki társaival egy családi házra megszólalásig hasonlító kolostorban lakik. Távolabbról nézve sokak számára csodabogárnak tűnhetnek, akik azt vették a fejükbe, hogy a szocializmus alatt Magyarországról eltüntetett szerzetesrendet újjá élesztik. Nagy kíváncsisággal, és kérdések sokaságával kerestük fel.

– Azt látom és gondolom, hogy Lengyelországban talán még mindig kevésbé furcsa, ha valaki papságra adja a fejét…

– Ebből a szempontból egészen más a helyzet ott, mint itt. Több papi és szerzetesi hivatás van, mint másutt. Régebben az természetes volt, hogy egy többgyermekes családból egy gyereket Istennek ajánlottak, és ezzel köszönték meg a gyermekáldás ajándékát. Ha volt olyan a gyerekek között, aki vállalta a papi vagy a szerzetesi hivatást, akkor az fontos volt. Persze, a világ folyamatosan változik…

– …gondolom, te sem így lettél pap…

– Mi hárman voltunk testvérek, és egy olyan családból jöttem, ahol nem került szóba a papi pálya. Az egész családom Nowy Sącz környékéről származik, de én már Prudnikban születtem, ez a cseh-lengyel határ közelében, Felső Sziléziában található kisváros, nagyjából huszonkétezer lakossal. Édesapám katonaként került oda és itt találkoztak édesanyámmal. Ezen a területen a háború előtt még Németország volt, s ahogy a városlakók kilenc tizedének, úgy nekünk sem volt semmilyen családi kötődésünk a vidékhez. A családomban nem volt túl erős a vallás iránti igény, így aztán inkább meglepetést okozott nekik az én pályaválasztásom.

Szerintem minden fiatal ember tervezi valahogy az életét, és eleinte én magam sem gondoltam, hogy erre vezet az utam. Sportoltam, íjászkodtam egy évtizeden át, mindaddig, amíg be nem léptem a rendbe. Közben persze jártam, templomba, hittanórára, részt vettem az ifjúsági mozgalomban, a nyári táborokban, a zarándoklatokon. Így utólag már nem tudom, mennyi köze van a gyermekkori élményeimnek a hivatásomhoz, bár az vitathatatlan, hogy Prudnikban jelen voltak a domonkos szerzetesek, és a hétköznapi események kapcsán is sokszor találkoztam velük. Utólag sokan hajlamosak lennének ezt jelként értelmezni, de szerintem a lengyel kisgyerekeke zömével megtörténik, hogy kisgyerekként misét játszik otthon. Ez sem volt fontosabb annál, mint ahogy a kisgyerek katona, tűzoltó vagy orvos szeretne lenni. Érettségi után a műszaki egyetemre mentem, mert az gondoltam, hogy ez lesz az a terület, amin dolgozni fogok.

– Még az egyetemen sem volt semmi, ami a szerzetesség felé mutatott volna?

– Egyetemistaként vettem részt egy olyan lelkigyakorlaton, ami a fordulatot meghozta. Ezt a lelkigyakorlatot egy olyan atya tartotta, akinek az volt a hivatása, hogy egyetemistákkal foglalkozzon. Ő is abból a városból indult, ahonnan én, és így talán kicsit példaképnek is éreztem, büszke voltam rá. Nagyböjt idején volt ez az alkalom, és pont az foglalkoztatott, hogy jó irányba tart-e az életem. Vagy lehet, hogy Isten szeretne tőlem valamit?

Nyáron, a családom elől is titkolva a döntést jelentkeztem a noviciátusba. Talán a kudarctól való félelmem miatt nem szóltam senkinek? Lehet, hogy Isten mégsem azt akarja, hogy én szerzetes legyek? Nem akartam senkinek csalódást okozni, ha esetleg balul sül el ez a kísérlet… A családomnak csak egy héttel a beöltözésem előtt árultam el, hogy hol vagyok. Akkor megírtam nekik, hogy rövidesen magamra öltöm a fehér ruhát, mert úgy érzem, hogy ez az életem iránya.

– Mit szólt a család?

– A meglepődés vitathatatlan, édesanyám talán picit büszke volt, az apám pedig csodálkozott, nem is a papi pálya, hanem a szerzetesrend miatt: egy világi papnak saját élete, saját pénze van, míg egy szerzetes számára őrültnek tűnt, ahogy kolostorról kolostorra megy, és még pénze sincs. A noviciátus olyan, mint kilépni a pusztába, magunk mögött hagyni a komfortzónánkat, elengedni a világot. Ez az idő fenntartott idő, ami semmi másról nem szól, mint megtalálni a választ arra a kérdésre, hogy valóban ezt akarja-e tőlem az Isten.

– Ez nehéz, vagy könnyű időszak?

– Én a rendszerváltás előtt léptem be, s megérezhettem egy addig ismeretlen szabadságot, ami jó. Másrészt viszont el kellett vágni a világ felé nyúló kötelékeimet. Nem volt mobiltelefon, nem volt email, és tényleg nem kommunikáltunk a világban maradt ismerőseinkkel. Például Nagyböjt és Ádvent idején nem is szabadott kommunikálni a világ felé.

– Ez úgy hangzik, mint a katonaság.

– Kicsit nekünk is olyannak tűnt ez az egy év. Viszont nagyon fontos volt, hogy meg lehetett élni az élet más területeit. Volt idő olvasni, gyönyörködni, elmélkedni a teremtett világ szépségéről. Jó az, amikor nem kell futni a földi javakért. A végén, a fogadalomtétel előtt ennek köszönhetően tudtam bizonyossággal kimondani, hogy nekem ez az utam, és erre engem Isten hívott el.

– Amikor meg kellett hozni a fogadalommal járó, halálig szóló döntéseket, akkor te egészen bizonyos voltál magadban?

– Az élet nehézségei, amikor szembejönnek, olyankor újra és újra fel kell tenni a kérdést: valóban ezt akartam? Tényleg azon az úton járok, amit Isten nekem kijelölt, vagy lehet, hogy csak a saját egoizmuson terel erre az útra. A noviciátus után csak ideiglenes fogadalmat lehet tenni, s aztán még van hat év, a teológiai tanulmányok ideje, amit aztán követ az örök fogadalom. Mire odáig jutottam, addigra a tőlem telhető legnagyobb bizalommal mondhattam, hogy pap és szerzetes akarok lenni.

– Ezt ketté kell választani?

– Van, aki szerzetesként magát adja Istennek és a közösségnek, és van, aki ebben a közösségben pap lesz. A papság további, a hívek felé forduló szolgálatot jelent. Nem minden szerzetes lesz pap, és nem minden pap automatikusan szerzetes. Ez két külön világ, amiben nekem megadatott, hogy mindkettőben szolgálhatok. Azt hiszem, nem ilyen pap lennék, ha nem lennék szerzetes.

– Mennyien hullnak ki ebből a kosárból?

– A noviciátust harminchárman kezdtük, egy évre rá már csak tizenheten maradtunk, ebből tízet szenteltek pappá, és a papságból is vannak, akik már elmentek. A felszentelés sem adhat halálig tartó bizonyosságot, ez csak a szándék lehet, amivel minden pap elindul a saját útján. Aztán ezen az úton sok kérdés, esemény, kísértés szembejön, amikre a legjobb tudásunk szerint kell felelni minden nap. Azt a régen meghozott döntést naponta meg kell erősíteni.

– Azok, akik kilépnek, számodra elvesznek? Lehet egy kiugrott pap a barátod?

– Persze, vannak is ilyen barátaim. Nem felejtem el, hogy emberek vagyunk, és nem gondolom úgy, hogy bíró lennék, aki a másik ember élete fölött ítélhet. Nem láthatom elég pontosan, hogy mi történt az ő életében, és abban is biztos vagyok, hogy az életre választott hivatás megváltoztatása nagyon nehéz lehet. Nekünk, szerzeteseknek is van felelősségünk egy ilyen helyzetben, mi is felelősek vagyunk a társunk döntéséért.

Ha valaki elhagyja a rendet, akkor én is hibás vagyok, valami hiányzott neki. Ha valaki elmegy, az azt is jelenti, hogy én sem tudtam mindent megadni, ami a maradásához kellett volna. Sok barátom van, és rendszeresen szoktam találkozni ilyen testvérekkel, és éppen a korábbi közös tapasztalatok miatt sokat tudunk segíteni egymásnak.

– Az örökfogadalom letétele után…

– …engem pappá szenteltek, és a lengyel provinciában én lettem a hivatásgondozó: az én feladatom volt foglalkozni azokkal az emberekkel, akik úgy érzik, hogy Isten ebbe a rendbe hívta őket. Három évig csináltam ezt, és közben gondolkoztam azon, hogy mivel tudnám a legjobban szolgálni Istent. Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy misszionárius szeretnék lenni, ahogy az már régóta jellemző a domonkosokra. A rendszerváltás után kinyílt világ csak tovább erősítette bennem ezt a vágyat.

– Gondolom, ez már a Magyarország felé mutató irány. Volt bármilyen korábbi ismereted rólunk, magyarokról?

– Egyetemistaként egy nyáron dolgoztam a Békéscsabai Konzervgyárban, ahol nagyon jó benyomásokat szereztem. Így, amikor kiderült, hogy Magyarországon újra elkezd működni a domonkos rend, és Európából szerzeteseket hívtak, hogy segítsenek létrehozni a rend működését, akkor már felfigyeltem erre a lehetőségre. Ráadásul ketten már korábban, szeminaristaként eljöttek Magyarországra, és engem is hívtak. Aztán volt egy pont, amikor igent mondtam, pedig azt akkor még nem éreztem, hogy milyen a vallási helyzet.

– Magyarország missziós terület.

– Igen, de ezt akkor ennyire élesen még nem láttam. Közben elkezdtem tanulni a nyelvet, és az, hogy hivatásgondozóként tettem a dolgom, segített abban, hogy a programomat úgy alakítsam, hogy időnként néhány napra Magyarországra jöhessek. Az egyik alkalommal, több testvér társaságában átbicikliztünk Magyarországon. A három év alatt tett látogatások megerősítettek abban, hogy megteszek még egy nagy lépést azok után, hogy beléptem a rendbe, azok után, hogy pappá szenteltek, most külföldön folytatom. Így érkeztem 1998-ban Magyarországra.

– Mennyire volt idegen, mennyire volt más?

– A nyelv és a kultúra persze különbözik, de sok hasonlóság van. A nyitottság, a befogadó készség első pillanattól megragadott. Volt sok olyan dolog, amit elsőre nem biztos, hogy megértettem, de a barátság, a nyitottság, kíváncsiság nagyon vonzó volt. Soha nem éreztem magam idegennek, mindig volt, aki jött és segített. Két év ittlét után kellett eldöntenem, hogy akarok-e maradni, és őszintén mondom, nem volt nehéz…

Az első időszakban Budapesten voltam, fél év után mentem Debrecenbe, hogy az egyetemistákkal foglalkozzam. Utána visszakerültem Budapestre, közben tanultam is, aztán a testvérek úgy döntöttek, hogy legyek én a Magyarországi Domonkos rend elöljárója.

– Egy ilyen nagy feladattal járó címet muszáj elfogadni, vagy akár nemet is lehet rá mondani?

– Lehetne, de úgy éreztem, hogy ez egy olyan kihívás, aminek meg tudok felelni. Természetesen voltak félelmeim, de úgy gondoltam érdemes megpróbálni.

– Hány helyen, hány szerzetes, hány pap alkotja a magyarországi domonkosok családját?

– A rend dinamikusan változik, de amikor én átvettem a feladatokat, akkor három helyen voltak domonkos közösségek: Debrecenben, Budapesten és Sopronban. Emellett vannak kolostorok, amelyek a mieink, de mások használják, ilyen van Vasváron, ahol a domonkos levéltár is található, és Szombathelyen, ahol a kolostor egy részét a plébánia használja. Ma, amikor beszélgetünk, akkor tizennégy domonkos van Magyarországon, de ez is változik. Amikor én ideérkeztem, akkor több, mint húsz testvér volt, de az világos, hogy az idősebbek közül sokan meghaltak, s közben a fiatalok között is akad, aki be- vagy kilép. Ez nem egy nagy közösség, ha azt vesszük, hogy én egy olyan kolostorban éltem Lengyelországban, ahol száznegyven testvér élt.

– Milyen volt külföldiként vezetőnek lenni a magyar domonkosok között?

– A legnehezebb talán az volt, hogy meg kellett ismerkedni a magyar bürokráciával, ami tényleg egészen meghökkentő tud lenni. Szerencsére ezen a területen is megtapasztalhattam az emberi segítőkészséget.

– Miből áll, hogyan néz ki egy szerzetes hétköznapja?

– Ez sokban függ attól, hogy mivel foglalkozik, milyen feladatokat lát el. Nálunk a közösségi élet nagyon fontos. A liturgia a hétköznapoknak is fontos része. Nagy bennünk az igyekezet, hogy közösen étkezzünk. Emellett sok idő kell a saját munkára, azok az atyák, akik egyetemen tanítanak, időt kell szakítsanak a felkészülésre is. Az én területem például most a rend gazdasági életének a koordinálása, ebben a szférában kell mozognom. Ráadásul ezt a szentendrei házat is én vezetem az összes ezzel járó feladattal együtt. Ráadásul a Tanítvány című folyóiratnak is én vagyok a szerkesztője.

– A Tanítvány egy lelkiségi folyóirat?

– Az is, de nem csak az, a teológia, a filozófia és a domonkos lelkiség mellett helyet kap benne a magyar kultúra és az irodalom is. Sok elfoglaltságot jelent az, hogy a magyar kultúrában is naprakész legyek. Ezért például nyáron rendszeresen látogatni szoktam a Művészetek völgye rendezvényeit… és akkor még a lelkipásztori feladatokról még nem is beszéltünk, nekem külön fontos, hogy sok időt töltsek ezzel is. Sokszor megfordulok a Bárka Közösségnél, ahol épek és értelmi fogyatékosok élnek együtt. Emellett szeretek focizni, ami végülis akár lelkipásztori munkának is tekinthető. De ezeken túl levéltáros is vagyok, s ennek kapcsán néha még konferencia-szervezéssel is foglalkoznom kell.

– Mindezek mellett marad idő olyasmire, amit a „civilek” hobbinak neveznek?

– A sport ide tartozik, a másik, ami foglalkoztat, az a hegymászás. Nem vagyok profi, de nagyon szeretek a hegyek között lenni, nagy vágyam, hogy eljussak Nepálba. Azt hiszem szinte minden könyvet elolvastam, ami ebben a témában megjelent.

– A napokban ünnepli a Domonkos Rend a nyolcszázadik születésnapját…

– Szerintem nem csekélység, hogy nyolcszáz éve megszakítás nélkül működik ez a rend, melynek a célkitűzése a kezdetektől az, hogy hirdesse az evangéliumot: Isten, van, és szeret Téged. A rend latin neve Ordo praedicatorum (OP), a prédikálók rendje, ami máig is a rendi élet középpontja. Nálunk a könyvek nem dísznek vannak, azért forgatjuk őket, hogy olyan tudást szerezzünk, amivel közelebb hozhatók az emberek Istenhez. Ha azt nézzük, hogy mennyire gyorsan változik a világ, akkor tényleg nem csekélység ez a nyolcszáz év.

– A régi domonkosok közül kit állítanál a mai emberek elé példának?

– Ez a rend a kezdetektől nyitott volt a világra, és mindig kereste az emberek felé az utat. Persze, nem mindig volt modern, de maga a rend minden időben aktuális volt. Ma sem skanzenbe való az, amit csinálunk. De, ha vissza akarunk tekinteni, akkor érdemes azt szem előtt tartani, hogy a rend alakulásakor gyakorlatilag csak a püspökök prédikáltak, és az emberek mentek hozzá. Ehhez képest újdonságnak számított, hogy a domonkosok, a nehézségekkel nem törődve az emberek közé mentek. Napjainkban is erre a hozzáállásra van szükség, nem bezárkózva kell arra várni, hogy az emberek megkeressenek minket! Többre van szükség, mint misézni és prédikálni. Ennek a hozzáállásnak köszönhető, az is, hogy olyan személyiségek nőttek ki, mint Aquinói Szent Tamás(1225-1274), vagy Nagy Szent Albert(1200-1280), akik azt gondolták, hogy biztos tudás kell ahhoz, hogy az embereket meg lehessen szólítani, szerintem ők emiatt lettek a teológia máig meghatározó alakjai. Ez persze összefügg azzal is, hogy a domonkosok mindig maguk terepének érezték az egyetemeket, a tudásközpontokat. Ahogy az is a domonkos lelkiség és gondolkodásmód következménye, hogy a szerzeteseink ott voltak az új dolgok közelében. Nem véletlen, hogy Bartolomé de las Casas (1484-1566), aki részt vett az Újvilág meghódításában az indiánok kizsákmányolása ellen emelte fel a szavát. Nem véletlen, hogy sokan az emberi jogok első szószólójaként hivatkoznak rá. Ha a történelmi érdekességek között tallózunk, akkor talán azt is érdemes megemlíteni, hogy három olyan domonkos szerzetes volt, akiből pápa lett, sőt, a pápa fehér ruhája is „tőlünk ered”. V. Pius domonkos szerzetes volt, amikor pápává választották, és nem tette le a fehér habitust a megválasztása után sem. A következő pápa pedig már hagyományként átvette a fehér ruhát.

– Ha nem az egyház, vagy akár a rend álláspontjára, vagyok kíváncsi, akkor kérdezhetlek a menekültekről? Azért vagyok ennyire óvatos, mert egyházi köntösben nagyon sok eltérő álláspont bukkan elő…

– Azt hiszem, szükség van arra, hogy mindenki kialakítsa erről a kérdésről is a személyes véleményét. Az értelmi fogyatékosoktól megtanultam, hogy minden ember értékes, minden ember fontos Isten számára. És az lenne a jó, ha a másik ember számára is az lenne! Azt látom és érzem, hogy az elmúlt időben az emberek és a társadalom is egyre zárkózottabb. Ez nekem szomorúságot okoz, látom, ahogy az emberek egyre jobban bezárkóznak a saját világukba, és félnek attól, hogy más is belép oda. Szomorú, ahogy falak épülnek az emberek közé, én azt hiszem, hogy ezeket a falakat el kell bontani.

Minden ember egyedi és megismételhetetlen, fontos lenne, hogy a konkrét embert lássuk végre, és ne a politikai, a társadalmi, vagy az etnikai hátteret. Amikor szembe kerülök egy bajba jutott idegennel, akkor el tudom képzelni, hogy én is lehetnék a helyében…

– Lengyelországban más a helyzet?

– Azt lehet mondani, hogy a posztkommunista országokban az emberek hasonlóan reagálnak. Sokat szenvedtünk a kommunista időkben, és nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy a világ sokszínű és az emberek közlekednek benne. Az ottani hangulat sokban hasonlít az ittenihez, bár az utóbbi években a lengyelek nyitottabbnak tűntek ott, ahol együtt élnek a különböző helyről származó emberek. Ott a tapasztalás számít és nem a bőrszín, vagy az útlevél. Az ilyen helyzetekben különlegesen fontosnak gondolom, hogy az egyház is állást foglaljon, és elszomorít, ha csend van és késlekedés. Bartolomé de las Casas megmutatta, hogy merre kellene lépni napjainkban.

– Milyen a domonkosok karácsonya?

– Olyan, mint egy normális családban. Készülünk lelkiekben, s közben odafigyelünk arra, hogy hol tudunk liturgikus szolgálatot végezni. Nálunk ilyenkor megbeszélés tárgyát képezi az ünnepi menü is, hiszen nemzetközi társaság verődött össze és muszáj ebben is egyezségre jutnunk. Azt én vezettem be, hogy mindenki kérjen olyasmit ajándékként, aminek szükségét érzi. Lehet ez ruhadarab, vagy egy olyan könyv, amit a hétköznapokban nehezebb megszerezni, hiszen a testvéreknek nincs saját pénze. A karácsony jó arra, hogy egy kicsit többet engedjünk meg magunknak, mondjuk, ha valaki két könyvet szeretne, arra is van lehetőség. Persze, a nagyobb ajándékok mellett vannak apróbbak is, amikkel egymásnak kedveskedünk. Szenteste együtt vagyunk, és azok a magyar testvérek sem mennek haza, akiknek közel laknak a rokonai. A családlátogatás, vagy az utazás csak karácsony után következik.

(Forrás: librarius.hu)