November 4-én sokan gyülekeztünk a Kozma úti köztemető bejáratánál a ragyogó napsütésben. Szentmisére készültünk a domonkos atyák sírjánál, melyet ezévben is Andrzej atya, a vikáriusunk mutatott be Szigeti József és Német János domonkos atyák szépen felújított sírjánál.

A temetőben csend volt, szinte senki sem járt a 154-es parcella környékén, ahol több szerzetesrend halottai nyugszanak. Hullottak a falevek és énekeltek a madarak. Az áldott csendet csupán a Ferihegyre érkező és onnan induló gépek zavarták meg, sajnos sűrűn.

Mindenszentek ünnepén és Halottak napján a csend, az emlékezés kerít hatalmába minden embert. A több ezeréves, csaknem minden kultúrában megtartott napokban megállunk, elgondolkodunk az élet értelméről, az ember küldetéséről, az idő feltartóztathatatlan múlásáról. Felgyorsult világunk is lelassul ezekben a napokban. Amikor emberlétünk két legellentétesebb valósága, az élet és a halál találkozik egymással, akkor gondolatainkban és szívünkben találkozik a Föld s az Ég.

„Ahogy közeledsz ámulva lassulsz,

És átrendezed a hangsúlyokat.” /Nagy Gáspár: Tíz sor, lapszélre/

A szentmise liturgiája, a szentírási szövegek másképpen szóltak, mint máskor.

A hangsúlyok átrendezése a hétköznapokban is szükséges. Mi fontos és mi lényegtelen? A temetőkben más megvilágításban látjuk, láthatjuk életünk apró részleteit és nagy összefüggéseit.

Tegnapelőtt egy hajléktalan férfi megajándékozott egy újsággal. A főcím alatt a görög bölcs, Epiktétosz intelmeit találtam:

„Sohase mondd rá semmire, hogy „elvesztettem”, hanem azt, hogy „visszaadtam”. Meghalt a gyermeked? Visszaadtad. Elhunyt a feleséged? Visszaadtad. Elvették birtokod? Visszaadtad azt is. Azt mondod gazfickó vette el? Nem a te dolgod, hogy ki által vette vissza az, aki neked adta. Ameddig adja, addig is úgy tekintsd, mint a másét: úgy, mint az utasok a fogadót.”

Közeleg a Domonkos Mindenszentek ünnepe. Szt. Pál apostol a Megváltóban és a megváltásban hívőket szenteknek nevezi. Az örök életre eljutottakat szenteknek nevezni egykor a földi pályán küzdelemmel, szenvedéssel szerzett érdemeket jelent és tiszteletet parancsol.

A földön élőket szenteknek nevezni, szent-páli értelemben lehetőség, perspektíva, reménység, amelyek a földi porból, sárból, perpatvarokból, háborúskodásból felfelé vonzzák tekintetünket, az ég felé, az örök értékek, a soha el nem évülő érdemek felé.

A halál, az elmúlás mindig titok volt, és míg ember él, megmarad titoknak.

A hívő ember reményét Szt.Pál ígérete erősíti: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem foghatja, amit Isten azoknak készít, akik szeretik őt.”

Segítsen az emlékezés mindnyájunknak, hogy erőt merítve hőseink, szentjeink, eltávozott szeretteink emlékéből, egymás számára emberibbé, békességesebbé tegyük világunkat, az ajándékba kapott, még rendelkezésünkre álló szent idővel méltón gazdálkodva szebbé varázsoljuk egymás és közösségeink földi életét.

Köszönjük Takács Edit testvérünknek a kitartó, rendszeres sírgondozást, amire évek óta számíthatunk, a magyar vikariátusnak az anyagi áldozatot a sírok rendbetételére, Andrzej atyának a szentmise bemutatását, Szabó Géza testvérüknek a szállítást és minden jelenlévőnek az imát a Domonkos Család és családjaink élő és elhunyt tagjaiért.

A szentmise után, mint minden évben gyertyát gyújtottunk és imádkoztunk a 301. parcellában nyugvó hősökért és minden 56-os áldozatért, közöttük a november 4-én és az azt követő megtorlások áldozataiért. Nyugodjanak békében!

Akiket elveszítettünk, hiányoznak, s hiányuk fáj.

„De az arcok velünk maradnak

De a szemek velünk maradnak

Az idő ezüst orsóján a képek

Visszahozott örök emlékek.

Fényeskedjenek az időben. Ámen  Nagy Gáspár: Fénylő arcok és tükörképek